Bács-Kiskun megye múltjából 10. - Gazdaság és társadalom (Kecskemét, 1989 [!1990])

MOLNÁR Attiláné: A paraszti vagyon összetételének alakulása Kecskeméten 1655—1769-ig a végrendeletek alapján

A több mint száz évet átfogó időkereten belül az adatsorok figyelemre méltó változásokat jeleznek. Az egy végrendelkezőre jutó marhák száma elég erős mozgást, jelentősebb csökkenést, majd újabb emelkedést jelez, de a XVII. századi szintet távolról sem éri el. Még feltűnőbb, hogy a szarvasmarhákról végrendelkezők aránya 1711 előtt is magas: 40,3%. A szabadságharc után ez az arány még számottevően nőtt a szabad legelők hatására. A redemptió után viszont annál feltűnőbb a visszaesés: 46-ról 15,1%-ra. Tekintettel arra, hogy ezekből az évtizedekből maradt fenn a legtöbb végrendelet, a véletlen nyomán jelentkező torzulás veszélye csaknem kizárt. Ezek alapján azt fogalmazhatjuk meg, hogy a kun puszták elvesztése rendkívül erőteljesen érinthette a vágómarha-tenyésztés társadalmi kereteit. Természetesen lényegesen árnyaltabban fogalmazhatunk, ha ezt a folyamatot az egyes rétegeken belül kísérjük figyelemmel. A legszegényebb rétegeken belül, amelyet törpegazdaként jelöltem, a végrendelkezők aránya még szélsőségesebb változást mutat: az 1711-et követő számottevő emelkedés után igen nagyarányú a század második felében a visszaesés. Még feltűnőbb a változás, ha az állományból való részesedésüket nézzük. A végrendelkezők több mint felét kitevő réteg 1711 előtt minden bizonnyal az állomány 5,5%ával rendelkezett. A szabadságharc után, amikor a végrendelkezőkön belüli arányuk érdemben nem módosult, kb. háromszor akkora arányban birtokolták a vágómarhákat. Bár 1745 után a végrendeleteket készítőkön belüli arányuk is csökkent, az 1,9%-os részesedés több mint feltűnő. A kisbirtokosoknál más irányú és eltérő nagyságrendű mozgás észlelhető. Azt mondhatjuk, hogy a XVII. században hozzávetőlegesen három közül kettő rendelkezett szarvasmarhával. Igen érdekes, hogy esetükben ez az arány folyamatosan csökkent, pedig a végrendelkezőkön belüli arányuk éppen ellentétes változást mutat. Annak ellenére, hogy a szarvasmarhákról végrendelkezők aránya folyamatosan csökkent, az állományból való részesedésük előbb ugrásszerűen megnőtt, és 1745 után is jelentősen nagyobb arányban rendelkezhettek ezzel az állattal mint a szabadságharc előtt. Ennek az az oka, hogy az egy főre jutó átlag számukra kedvezően alakult. Egészében azt fogalmazhatjuk meg, hogy a kun puszták elvesztése a kisbirtokosokat is rendkívül súlyosan érintette, a vágómarha-tenyésztésből tömegesen szorultak ki. A változó lehetőséghez történő alkalmazkodást a középbirtokosnak minősülő parasztok mutatták talán a legjobban. A XVII. században a végrendelkezők csaknem kétharmada hagyott örököseire vágómarhát. A szabadságharcot követő évtizedekben csaknem általánossá vált ezen a rétegen belül a vágómarha tenyésztése. A hatalmas legelők elvesztése itt is drasztikusan éreztette a hatását: ezután csak minden negyedik gazda végrendeletében fordul elő ez az érték. Azt is jól érzékelhetjük, hogy az egy végrendelkezőre