Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Sipos András: Szociális középítkezések Budapesten a Bárczy-korszakban

gatási feladatokat az apparátus úgyszólván változatlan rendben és összetételben látta el. E munkatársi gárdában meghatározó szerep jutott a radikális demokrata szellemi-politikai áramlathoz, a Huszadik Század köréhez kötődő személyeknek. Az ilymódon megerősített és a maga képére formált adminisztráció meghatározó, kezdeményező szerepét Bárczy a szétforgácsolt közgyűléssel szemben is erős kézzel érvényesíteni tudta. Az a társadalomreformeri elhivatottságú szakembergárda, amelynek számára Bárczy jelentékeny önálló mozgásteret tudott kiharcolni mind a közgyűlés uraival, mind a központi állami bürokráciával szemben, újszerűen tekintett a modem nagyváros feltorlódó szociális problémáira. Azt a felismerést képviselték, hogy a szociális gondoskodás nem lehet pusztán járulékos elem, ami a fejlődés hasznát élvező polgárságnak a szegények és elesettek iránti morális kötelmeiből fakad. A város működőképességének, alapfeltétele, hogy a szociális szempontrendszer meghatározó legyen a várostervezés, a városigazgatás minden területén. Mai divatos kifejezéssel élve a városfejlődés „társadalmi fenntarthatóságának" problémáját gondolták végig első ízben teljes súlyával és összetettségével. Ebből a szempontból igen ellentmondásosnak találták az előző nemzedék által rájuk hagyott örökséget. Ennek irányítása mellett létrejött az az eklektikus épületállomány, azok az utcasorok, amelyek ma is Budapest egyik legfőbb építészeti vonzerejét jelentik. Ugyanez a korszak az impozáns homlokzatok mögött tömegével termelte azt a lakástípust: az udvarra néző szoba-konyhás komfortnélküli lakást, ami nem csak napjainkban képezi a belső városrészek rehabilitációjának egyik jelentős akadályát, de már a századfordulón is egészségtelennek és korszerűtlennek számított! Miközben a belső városrészek látványa, az épületállomány műszaki paraméterei, a technikai infrastruktúra színvonala kiállta az európai összehasonlítás próbáját, a lakosság túlnyomó része kirívóan rossz lakáskörülmények között élt. A lakások több mint a fele egyszobás volt, 45 százalékában nem is volt egyéb helyiség egy szobánál és a konyhánál. Az ilyen lakások közel kétötöd részében kényszerültek albérlőt vagy ágybérlőt is tartani azért, hogy a túlcsigázott lakbért kifizessék. Ha a kislakások magas aránya még rokonította is Budapestet az elsősorban mintául tekintett közép-európai fővárosokkal, Béccsel és Berlinnel, a kislakások (szobánként átlagosan négy főt meghaladó) zsúfoltsági mutatói lényegesen felülmúlták azokét. A rossz lakáskörülményeket a lakosságnak kirívóan drágán kellett megfizetnie, ráadásul az építkezés századfordulós pangása nyomán rohamos (a kislakások kategóriájában 1900-1906 között 45 százalékos) lakbéremelkedés következett be. 1909-ben, a tömeges hatósági lakásépítés megkezdésének évében alig 200 bérlemény állt üresen a városban, azaz jobbára csak a lakhatásra alkalmatlan helyiségek. Ferenczi Imre, Bárczy fő lakásügyi szakértője szerint ez olyan abszolút lakásínségnek felel meg, „aminőre kimutatott