Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Sipos András: Szociális középítkezések Budapesten a Bárczy-korszakban

gét. Nem törekedtek egyértelmű szakításra a bevett, megszokott stílusirányzatokkal, arra azonban igen, hogy az újat, a legmodernebbet is népszerűsítsék, elfogadottá tegyék. Ennek jegyében teret engedtek a történeti stílusoktól immár teljes mértékben elszakadó, a funkcionalista építészetet megelőlegező törekvéseknek is, amit legegyértelműbben a Haász Gyula és Málnai Béla által tervezett Hungária körúti bérházcsoport fémjelez. Hagyomány és újszerűség szerves kombinációja a külső megjelenésben hűen fejezte ki az építőprogram egészének tartalmát. Az épületek új funkciókat, a társadalmi konfliktusok kezelésének újfajta koncepcióját hordozták, anélkül, hogy az új társadalmi erők, az őket képviselő politikai mozgalmak a várospolitika irányításában is szerephez tudtak volna jutni. Az önkormányzat intézményi reformja elmaradt, a városegyesítéskor, az 1870-es években rögzített viszonyok a döntéshozó testületi szerveket egy szűk nagypolgári réteg fórumává tették. Az építőprogram megtervezése és hatékony kivitelezése lényegében Bárczy István polgármester és a körülötte kialakult szűk körű „agytröszt" művének tekinthető. Ebben a gárdában az építészeti, műszaki ügyek szálai Kabdebo Gyula kezében futottak össze. Bárczy mellett neki, valamint a szociálpolitikai és közművelődési ügyosztályt vezető Wildner Ödönnek volt a legdöntőbb szava az építészek kiválasztásában, a tervezési szempontok meghatározásában, a tervek elfogadásában. Bárczyt 1906-ban a politika hullámverései, az országos alkotmányos válság fővárosi következményei nyomán kötött kompromisszumok segítették a polgármesteri székbe. A szokatlanul fiatal, mindössze negyvenéves polgármesterrel együtt a városigazgatás kulcspozícióit fokozatosan elfoglaló új nemzedék egyben új tisztviselő-típust is képviselt a városegyesítés korában szerephez jutottakhoz és közvetlen örököseikhez képest. Ök már végképp nem hivatalviselő patrícius-polgárok (mint pl. a „három Károly") vagy félig-meddig polgárosult arisztokraták (mint Podmaniczky Frigyes), hanem a modern szaktisztviselő réteg megtestesítői, vérbeli városmenedzserek. Saját hivatásukat abban látták, hogy ők azok, akik éppen képzettségüknél fogva képesek a szükségszerűen jelentkező társadalmi konfliktusok kezelésére szakszerű, racionális technikákat kidolgozni, és ezeket a civilizációs fejlődés szolgálatába állítani. A budapesti polgármesteri tisztség intézményesítetten „gyenge" pozíciót jelentett. A polgármesternek önkormányzati ügyekben alig volt a tanács testületétől elválasztott saját hatásköre. Önálló mozgástere jobbára csak a személyzettel való rendelkezés, az apparátuson belüli munka- és ügykörbeosztás terén volt. Bárczy messzemenően kihasználta az ebben rejlő lehetőségeket. Az apparátus sajátos „megkettőzésével", a kiemelt programokat a szokásos tanácsi és bizottsági ügyvitelből kiragadva, általa kiválasztott munkatársak kezébe adta, és rajtuk keresztül, a formalitások lehető mellőzésével, igen hatékonyan tudott eljárni, miközben a folyó igaz-