Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)

4. A királyi biztos a főváros élén

főkapitányi kinevezését mindenesetre kapcsolatba hozta Rudnay esetleges belügyminiszterségével; hozzátéve ehhez, hogy „Rudnay Béla fogja aztán adminisztrálni egész Magyarország közigazgatási világát, amely a kormány intencióinak megfelelően Budapesten és Pest megyében bevált."

50 Néhány nappal később azonban a Pesti Hírlap már cáfolta a Rudnay belügyminiszterségéről szóló hírek megalapozottságát; sőt azt hangoztatta, hogy Rudnay ilyen szempontból soha nem is jött számításban, mivel a „hosszú" időre berendezkedő kormány fontos szolgálatokat vár tőle „mint királyi biztostól a megye és a főváros élén".

51 Ezek után persze érthető a tanácsnokok reagálása a belügyminiszter március 19-i leiratára. A tanács március 24-i ülésen foglalkozott a megsemmisítő rendelettel, ugyanaznap azonban Rudnay is felkereste hivatalában a helyettes polgármestert. Erről a látogatásról a napilapok igen szűkszavú tudósításai alapján van csak tudomásunk, s ezek a tudósítások is csak annyit közöltek, hogy a biztos és a polgármester városi ügyeket beszéltek meg.

52 Nem derül ki tehát, hogy Rudnay a tanácsülés előtt, vagy csak az után kereste -e fel Rózsavölgyit, s hogy megbeszélésük a tanács állásfoglalását a miniszter rendeletével kapcsolatban mennyiben és hogyan befolyásolta; illetve, hogy egyáltalán befolyásolta-e. Azt azonban igen természetesnek kell tartanunk, hogy a megbeszélésen ennek a kérdésnek szóba kellett kerülnie. A tanács különben úgy határozott, hogy a belügyminiszter rendeletét egyszerűen csak bemutatja a közgyűlésnek, mivel a február 24-i közgyűlési határozat a tanács részéről való előzetes tárgyalás és javaslat nélkül, „a közgyűlés folyamán spontán tett indítvány folytán hozatott meg"; továbbá mert a leiratot a belügyminiszter közvetlenül a főváros „közönségéhez" intézte, s így a tanács - mint mondották - nem is érezhette magát hivatottnak arra, hogy a közgyűlés utasítása nélkül a megsemmisítő rendeletre vonatkozólag bármiféle előterjesztést tegyen.

53 Erre az előterjesztésre a bizottság tagjai nem is tartottak igényt, ellenvéleményüket a belügyminiszter leiratában foglaltakkal szemben a tanács közbejötte nélkül fogalmazták meg. Arról, hogy a közgyűlést megelőzően voltak-e megbeszélések a vezető városatyák között a megsemmisítő rendeletre adandó választ illetően, nincsen tudomásunk; a közgyűlés azonban március 28-án vita nélkül és egyhangúan fogadta el a vonatkozó, Leitner Adolf által előterjesztett, indítványt. Az indítvány - lakonikus rövidséggel - csupán azt kívánta kimondani, hogy a belügyminiszter rendelete „egyszerűen irattárba tétessék", és hogy a február 24-i határozatot a közgyűlés változatlanul fenntartja; a közgyűlés álláspontját azonban Leitner terjedelmes felszólalásában részletesen is kifejtette. Abból indult ki, hogy a belügyminiszter a közgyűlés február 24-i határozatánakjogosságát akaratlanul is elismerte, mivel meg sem kísérelte kimondani, hogy törvényes az az aktus, amellyel Budapest részére királyi biztos neveztetett ki. Azt ugyan kimondta, hogy a törvényhatóságnak nincs joga ezt az aktust törvénytelennek minősíteni; a fővárosi törvény 12. és 58. §-aira hivatkozott a miniszter, mint olyan rendelkezésekre, amelyek ezen aktus törvénytelenségének deklarálására nem adnak jogot, ám figyelmen kívül hagyta azt, hogy ugyanezen törvény 2. §-ának 3. pontja egyenesen kötelességévé teszi a törvényhatóság közgyűlésének, hogy „az alkotmánynak mindig hű őre legyen és a törvényt mindig tiszteletben tartsa". Hiába hivatkozik a belügyminiszter - folytatta Leitner - a királyi elhatározásra, hiszen a király sem tehet meg mindent, ami neki tetszik. A királyt is kötik a törvények; a felségjogok a törvényeken, az alkotmányon alapulnak. Felesleges lenne a törvény, az alkotmány, ha királyt olyan abszolút 130