Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)

4. A királyi biztos a főváros élén

jogok illetnék meg, hogy az ő akarata minden téren feltétlenül érvényesüljön. S különben is, nem volt még példa arra - mondotta -, hogy a király királyi biztost parlamenti felhatalmazás nélkül nevezett volna ki. De az ilyen kinevezések is mindig „ad hoc tények" elintézésre eszközöltettek, s nem „olyan dolgok elintézésére, amelyeknek mikénti elintézését törvény és alkotmány határozza meg". Ezután azt kezdte fejtegetni, hogy a törvényhatóságok önkormányzati jogainak gyakorlását törvények határozzák meg, „tehát nem szükséges királyi biztos kinevezése"; de ha bármilyen okból szükségessé is válnék királyi biztos kiküldése valamely törvényhatóság területére, az csak a parlament jóváhagyásával történhetnék meg. Budapest és a többi törvényhatóság közjogi helyzete azonban - fűzte tovább - lényegesen eltérnek egymástól, hiszen a királynak főpolgármestert sincs joga kinevezni, tehát ha bármely oknál fogva lehetséges is volna, hogy egy törvényhatóságot királyi biztos adminisztráljon, a fővárosnál erről semmilyen körülmények közt sem lehet szó, mert a törvény értelmében a főpolgármestert a főváros törvényhatósága maga választja meg. Végül azzal fejezte be beszédét, hogy képtelen dolog egy olyan értelmű miniszteri leirat, amely a megsemmisítésnél arra hivatkozik, hogy ilyen dolgokkal, mint a királyi biztos kinevezése, nem szabad a közgyűlésnek foglalkoznia, hiszen a törvény teszi kötelességévé a törvényhatóság közgyűlése számára, hogy országos ügyekkel foglalkozzék. A belügyminiszter leiratának így semmiféle jelentőséget sem szabad tulajdonítani. Leitner indoklása kétségkívül megalapozott volt. A királyi biztosok kiküldésével kapcsolatos problémákról korábban volt szó, így erre nem kívánunk itt kitérni; ám Leitner többi állítása is megfelelt a tényeknek: azok is, amelyeket a székesfőváros sajátos közjogi helyzetéről mondott el, s azok is, amelyekkel a közgyűlésnek a királyi biztossal szembeni tiltakozását védelmezte. Feltétlenül igaza volt abban is, hogy a királyi biztosok kinevezése mindenképpen olyan jellegű politikai kérdés volt, amellyel a közgyűlésnek a törvényes rendelkezések értelmében joga volt foglalkozni. Leitner után a következő felszólaló Polónyi volt, aki a belügyminiszter leiratával szemben többek között azzal érvelt, hogy a főváros autonómiája a többi törvényhatóság autonómiájától abban különbözött, hogy a „főváros területén kinevezett orgánum egyáltalán nem gyakorolhat olyan kalumnális funkciókat, mint amilyent a kir. biztossal betölteni akarnak". A királyi biztos hatáskörébe utaltatott ugyanis - mondotta -,,a teljhatalmúság kifejezése mellett" az egész közgyűlés hatáskörének gyakorlási joga, tehát „tisztviselő és közgyűlés ő teljhatalmúlag egy személyben". Ilyen szerv azonban a fővárosi törvény értelmében nem létezik, ilyen szerv kinevezését tehát a főváros „semmiféle ellenjegyzés alapján" tudomásul nem vehet, és ilyen - bár miniszteri ellenjegyzéssel ellátott - kinevezést még a királlyal szembeni „minden hódolat" mellett sem fogadhat el a közgyűlés mint „alkotmányos testület, mert ez a kinevezés egyenesen törvényellenes kinevezés". Beszédét végül azzal fejezte be Polónyi, hogy a főváros csak választott főtisztviselői alatt gyakorolhatja önkormányzati jogait és csak saját anyagi felelőssége mellett, hiszen „nagyobb paradoxont a világon képzelni nem lehet, mint hogy az anyagi felelősség legyen egy alkotmányos testületé, az intézkedési jog pedig egy teljhatalmú kinevezett közegé". Egy ilyen kinevezést már csak azért sem lehet és szabad tudomásul venni, mert egy ilyen tudomásulvétel az egész alkotmányt tenné „játék tárgyává". Mindezen meggondolásoknál fogva Polónyi Leitner javaslatának elfogadását javasolta a közgyűlésnek. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, Hecht Ernő kívánt magyarázatot fűzni egy - Leitner 131