Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)

4. A királyi biztos a főváros élén

hogy a tanácsnokok „akkor, amikor a nyers erőnek és karhatalomnak engednek" felelősségre nem vonhatók. Ezt a kérdést indítványában nem említette, mivel a közgyűlés határozatának egyhangúságát biztosítani akarta. Kötelességének tartotta azonban kijelenteni, hogy „a törvénytelen királyi biztos puszta jelenlétét a nyers erőszak non plus ultrájának tekinti, nagyobb karhatalomnak, mintha bármiféle törvényeinkben instituait hatalom . . . csendőrséggel, rendőrséggel vagy katonasággal jelent volna" meg ott. Ő tudja, hogy a tanács tagjai „a maguk lelkületében ... a közgyűléssel egységben vannak", s csak „sanyarú kényszerítésnek" engedtek akkor, amikor a jelentést a közgyűlés elé terjesztették. Ezért nem kívánja a tanács tagjainak felelősségre vonását, de - hangsúlyozta újra - a közgyűlés „jogilag nem adhat szankciót annak a ténynek, amely egy . . . tisztán abszolutisztikus intézmény intézkedésének tulajdonítható". Sőt, a közgyűlésnek - tette hozzá - „mindaddig, amíg együtt van, minden újabb tényállapottal szemben, a melyet a törvénytelen . . . kir. biztos létesít, mindenkor fel kell emelnie tiltakozó szavát, hogy a jogi álláspontot megóvja". Beszédének további részében a királyi biztosnak a közigazgatási bizottság és a gámyhatósági albizottság ülésein való elnöklésével foglalkozott. Kijelentette: „az elnöki széknek karhatalommal való elfoglalása" nem „elnöklés", s teljesen céltalan lépés volt a királyi biztos részéről, hiszen a közigazgatási bizottság az ellenállásban nem vett részt. Jogi következménye viszont ennek a lépésnek az, hogy a közigazgatási bizottság is, a gyámhatósági albizottság is - mivel idegen személy ült az elnököt megillető székben - jogilag érvényes határozatokat nem hozhat. A királyi biztos tehát ezzel a tényével a rendcsinálás ürügye alatt a jogrendet forgatja fel; s alkalmat ad arra, hogy a közigazgatási bizottság minden határozata a közigazgatási bíróság előtt, a gyámhatósági albizottság határozatai pedig a polgári bíróságok előtt megtámadhatók legyenek. Ezek után valóban kötelességét teljesíti önmagával szemben a közgyűlés, amikor elhárítja magától a felelősséget, s kimondja, hogy - mivel jogtalanság soha jog forrását nem képezheti - a királyi biztosnak semmiféle intézkedését nem tekinti olyannak, mint amely a főváros törvényhatósági bizottságát jogilag bármire is kötelezhetné. Beterjesztett indítványában azután Vázsonyi - a beszédében foglaltaknak megfelelően - azt kívánta kimondatni a közgyűléssel, hogy a tanács jelentését az adók beszállításáról tudomásul nem veszi, továbbá, hogy tiltakozik a királyi biztosnak a közigazgatási bizottságban és a gyámhatósági albizottságban való elnöklés ellen, s végül azt, hogy a biztos rendelkezéseit, esetleges kinevezéseit vagy szerződéseit soha nem fogja érvényeseknek elismerni. Az ellenzék konzervatív szárnyának véleményét Vázsonyi indítványáról Polónyi fejtette ki. Polónyi az indítványt nem tartotta kielégítőnek, de sietett kijelenteni: nem kíván ellenvéleménynyel fellépni, mert nem akarja a közgyűlés egyhangú állásfoglalását veszélyeztetni. Ezután arról kezdett beszélni, hogy a törvényhatóságoknak mindenkor kötelessége volt foglalkozni politikai kérdésekkel; s különösen is kötelessége az adott helyzetben, mert a nem politizálás egyértelmű politizálás: a kormány abszolutisztikus jellegű intézkedéseinek jóváhagyása lenne. Ez ellen azonban „alkotmányos kötelesség" „minden rendelkezésre álló fegyverrel és eszközzel . . . tiltakozni „- jelentette ki; majd azzal folytatta, hogy a fővároshoz olyan királyi biztost küldött ki a kormány, aki „a közgyűlésnek is egész hatalmával az ő saját személyében rendelkezik". Az persze közjogi paradoxon, hogy ugyanazt a hatalmi kört egy időben két funkcionárius töltse be - tette hozzá -; s ezt azzal egészítette ki, hogy a közgyűlés csak addig emelheti fel tiltakozó 123