Szőcs Sebestyén: Budapest székesfőváros részvétele az 1905-1906. évi nemzeti ellenállásban - Várostörténeti tanulmányok 1. (Budapest, 1977)

4. A királyi biztos a főváros élén

korábban ajánlott, azzal a különbséggel, hogy ő „őszintén és becsületesen" akarta mindezt csinálni. Tiltakozott az ellen, hogy javaslatának komolyságát kétségbe vonják, majd kijelentette: bár nehezére esik, de ő magáévá teszi a többség véleményét. Természetesen Andreánszky beszédét is mindvégig élénk derültség kísérte; majd tíz bizottsági tag - köztük Polónyi, Szalay Mihály, Kaas Ivor báró - név szerinti szavazással az indítvány érdemi tárgyalását kérte. A közgyűlés azonban ezt az indítványt sem kívánta tárgyalni. Érthető, hiszen Andreánszky február 24-i indítványához hasonlóan ez is éles és keserű bírálata volt a bizottság megalkuvó politikájának. A közgyűlés második napi tárgysorozata Rózsavölgyinek azzal az elnöki bejelentésével vette kezdetét, hogy „több oldalról eredő óhajtásoknak megfelelően" elsősorban az adók beszolgáltatásáról készült tanácsi jelentést vegye a közgyűlés tárgyalás alá. Az indítvány elfogadása után Déri Ferenc tanácsjegyző ismertette a tanács előterjesztését, majd ezután rögtön Vázsonyi emelkedett szólásra. Vázsonyi azzal kezdte beszédét, hogy a közgyűlés annak idején egyhangúlag kijelentette: a királyi biztos intézkedéseit törvénytelennek tekinti, s ezeknek az intézkedéseknek jogi hatályt nem tulajdonít. A közgyűlés akkor is megtalálta és továbbra is meg kell találnia azt a formát, és azt az álláspontot, amely a közgyűlés egészét kielégíti, s a „közgyűlés minden része alkotmányjogi helyes felfogásának megfelel". A közgyűlésnek az adott helyzetben együtt kell maradnia - mondotta -, és gyakorolnia kell jogait; azért, hogy „egyfelől mint állandó és szakadatlan eleven tiltakozás az erőszak tényállapotával szemben helyreállítsa a jogi álláspontot, másfelöl pedig a maga jogainak gyakorlásával ürügyet se szolgáltasson arra, hogy ezen jogok erőhatalommal elkoboztassanak". Nem azt jelenti ez, hogy a közgyűlés a maga jogainak gyakorlásában bármilyen tekintetben is respektálni akarná a királyi biztos intézkedéseit, ám a közgyűlésnek nincs joga arra, hogy a választóktól kapott megbízását elvesse; s arra sem, hogy jogait mindaddig ne gyakorolja, amíg abban az erőszak meg nem akadályozza. Ha viszont jogait maga veti el, „arra a szokásos okoskodásra ad alkalmat, hogy igazgatni kell", s ezzel lehetővé teszi, hogy a királyi biztos kénye-kedve szerint intézkedhessek. Éppen azért kellett - véleménye szerint - együtt maradnia a közgyűlésnek, mindaddig, amíg az „erőhatalom" azt meg nem akadályozza. Éppen ezekből az elvekből kiindulva nem veheti tudomásul a közgyűlés - folytatta Vázsonyi a tanács jelentését arról, hogy „a teljhatalmúnak mondott királyi biztos karhatalmának, rendelkezésének engedve az önként befizetett adóösszegeket kiszolgáltatta", mert - „bármiféle véleménye volt is a közgyűlés egyes részeinek azon jogi kérdés tekintetében, hogy az önkéntes adók beszolgáltatandók-e vagy sem" - mihelyt arra hivatkozik a tanács, hogy „a törvényben nem gyökerező királyi biztos parancsára, tehát a nyers abszolutizmus parancsszavára és a nyers abszolutizmus erőszakának és karhatalmának engedve szolgáltatta ki. . . az önként befizetett adóösszegeket: akkor a közgyűlés ... a jelentést nem veheti tudomásul, mert a tudomásulvétel jogi tény és tudomásulvétellel jogi szankciókat adna a közgyűlés annak a ténynek, amelynek jogi szankciót nem adhat", mivel egyhangúlag kimondotta, hogy „a kir. biztos semmiféle intézkedésének . . . jogi hatályt nem tulajdonít". Javasolja, tehát, hogy a tanács jelentését, amely ismételt közgyűlési határozatokkal ellenkezik, a közgyűlés ne vegye tudomásul. Ezután a tanács felelősségének kérdésére tért ki Vázsonyi, s azokkal szemben, akik a tanács tagjainak eljárását olyannak tekintették, amelyért felelősségre kellene vonni őket, kijelentette, 122