Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
Das Rote Wien 1919-1934. Ideen, Debatten, Praxis 407 munkáló elveket és törekvéseket egyértelműen elutasították és üldözték. A meghatározó szereplők jó része emigrációba kényszerült, vagy üldöztetés áldozatává vált. Ennek következtében sok jelentős forrásegyüttes is szétszóródott vagy külföldre került. Julius Tandler, a Vörös Bécs szociális és egészségügyi tanácsnoka hagyatékának egy része például annak köszönhetően maradt fenn, hogy özvegyének sikerült magával vinnie, amikor 1939-ben az USA-ba menekült, ahol az anyag ma is az unoka, Bill Tandler őrizetében van. Ahhoz képest, hogy milyen óriási számban voltak olyanok, akik valamilyen szinten aktív részt vállaltak a Vörös Bécsben, igen kevés a megőrzött magániratok mennyisége. A kötet bevezetőjében a szerkesztő-kurátorok áttekintést adnak a témára vonatkozó korábbi kiállítások változó nézőpontjairól. A Vörös Bécs szélesebb kontextusba helyezésében fordulópontnak tekinthető az 1985-ben rendezett Traum und Wirklichkeit. Wien 1870-1930 című kiállítás, amely egyúttal a város nemzetközi turisztikai eseménynek szánt gigakiállításait is új dimenzióba emelte. Elsődlegesen a századfordulós Bécs művészeti és tudományos eredményeinek egyetemes jelentőségét tudatosította, valamint bemutatta, hogy ezek milyen összefüggésben álltak a város társadalmában munkáló feszültségekkel. A történetet ugyanakkor 1930-ban, az egyik leglátványosabb lakótömb, a Karl-Marx-Hof megnyitásával zárta le, amely egyben az immár világválságban vergődő Vörös Bécs egyik utolsó nagyszabású teremtő aktusa volt. A két korszakot összekötő szoros szálakat az is mutatja, hogy Karl Ehn, a Karl-Marx-Hof tervezője Otto Wagner tanítványa volt, akinek az egész kor emblematikus alakjaként Schorske külön fejezetet szentelt Bécsi századvég1 című, klasszikussá vált művében. Azóta a nemzetközi történettudományban is elfogadottá vált, hogy a szociáldemokrata bécsi kommunálpolitika sok tekintetben ugyanabban a sajátosan bécsi kulturális és társadalmi közegben gyökerezett, mint a századelőn virágzó bécsi modem, hasonlóan komoly intellektuális háttér és szellemi alkotóerő állt mögötte. Nem egyszerűen az európai szociáldemokrata politika helyi kiadása volt, és nem kizárólag az által emelkedett ki, hogy az aktuális erőviszonyoknak köszönhetően hosszabb időn át birtokolta a város fölötti hatalmat.2 Az előttünk fekvő kötet a kiállítás katalógusa mellett több mint ötven tanulmányt tartalmaz, amelyek közé a szerkesztők forrásszövegeket, szakértői vitákat, fotóesszéket és visszaemlékezéseket illesztettek. Mindezek az alábbi nagy tematikus egységekbe rendeződnek: Alapok és előfeltételek; Gondoskodás; Iskolareform és oktatás; Építészet, infrastruktúra, lakhatás; Kommunikáció és művészet; Munkáskultúra; Erőszakos végkifejlet, üldöztetés és emigráció. A felosztás is jelzi, hogy mindaz, amit Vörös Bécs alatt értünk, jóval komplexebb volt, mint a jelképévé vált lakásépítési program. A szerkesztők a következőképpen foglalják össze törekvésüket: a Vörös Bécs „nem csupán tények világaként (Tatsachenraum) tűnik elénk, amint azt különösen az építészet su1 Schorske, Carl E.: Bécsi századvég - Politika és kultúra. Budapest, 1998. Helikon Kiadó. (Az eredeti mű először 1961-ben jelent meg.) 2 Azóta az amerikai történetírásnak a Vörös Bécsről is születtek olyan teljesítményei, amelyek összevethetőek Schorske munkájával. Például Gruber, Helmut: Red Vienna: Experiment in Working-Class Culture 1919-1934. New York and Oxford, 1991. Oxford University Press; Blau, Eve: The Architecture of Red Vienna 1919-1934. Cambridge Massachusetts-London, 1999. The MIT Press.
