Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
408 Recenziók gallja, hanem lehetőségek világaként (Möglichkeitsraum) is, amelyben a »hogyan éljünk?« kérdése élénk viták tárgyát képezte — legyen szó lakásról, iskoláról, tanulásról, férfi és nő viszonyáról, a szabadidő eltöltéséről, kultúráról.”3 A tanulmányok sora, a források, a képanyag ezekkel a ma is égető kérdésekkel és az ezekre adott korabeli válaszokkal való kritikai szembesülést szeretné ösztönözni. A kötet átfogó képet nyújt a Vörös Bécs fő történeti kérdéseiről. A tanulmányokat ugyanakkor úgy állították össze, hogy olyan, a korábbi szakirodalomban alaposan tárgyalt kérdések, mint a politikai erőviszonyok, a városigazgatás átalakulásai, a városgazdálkodás, a városépítési és lakáspolitika aránylag kis terjedelemben szerepelnek, miközben több szerző tollából, számos nézőpontból kapnak megvilágítást olyan témakörök, mint például a várospolitika szellemi háttere, a család- és nőkérdés, a nemek viszonya, a professzionalizálódó gondoskodás és az ennek tárgyává váló „gondozottak” kapcsolata, a térhasználat, az ausztromarxista szociálpedagógiai program találkozása az általa megcélzott alsó rétegek életmódjával és kultúrájával, a megéléstörténet vagy a Vörös Bécs mint médiatermék, a vizuális-mediális reprezentáció problémái, a nemzetközi kisugárzás és a Vörös Bécs korabeli elhelyezése a világban. Ennek a tematikai súlypontozásnak megfelelően a fontos személyiségek közül sem a polgármesterek (Jakob Reumann, majd Karl Seitz) vagy a város „pénzügyminisztere”, Hugo Breitner kerülnek ezúttal előtérbe. Olyan szereplők kapnak nagyobb teret és sokoldalú bemutatást, mint például Käthe Leichter, a szociáldemokrata nőmozgalom kiemelkedő alakja és egyben a nők helyzete társadalomtudományi vizsgálatának egyik úttörője, aki kutatási eredményeivel a várospolitika deklarált céljait is szembesítette annak a nőkre gyakorolt tényleges hatásaival; Otto Glöckel, az iskolareformok atyja; Julius Tandler orvos, a szociális és egészségügyi szektor irányítója; vagy a már említett Otto Neurath, egy egészen egyedi és sokoldalú értelmiségi figura, aki gazdaság- és társadalompolitikai kérdések szakértőjeként, a képi nyelvre épülő hatékony tudásátadás módszereinek kidolgozásával tett szert világhírre. A szerkesztők által kívánatosnak tekintett kérdező, értelmező attitűd az írások nagy részére jellemző. A hihetetlenül gazdag anyagból az alábbiakban csak néhány olyan vonulatot emelek ki, amelyek több fejezetben és tanulmányban, számos helyen felbukkannak. Az egyik ilyen vonulat a fentebb már kiemelt intellektuális háttér és kulturális alkotóerő, amely éppúgy megnyilvánult a „gyakorlati” alkotásokban (várostervezés és építészet, képzőművészet, reformpedagógia, szociálhigiénia, népoktatás és tudományos ismeretterjesztés), mint a Vörös Bécshez többé-kevésbé szorosan kötődő értelmiségiek szellemi teljesítményeiben (társadalomkutatás, pszichológia, filozófia, irodalom). Részben a városigazgatás, részben a szociáldemokrata párt körül kialakult egy öszszetett intézményhálózat, amely bő teret nyújtott értelmiségi alkotó munkára. Ennek eredményeit a városigazgatás messzemenően fel is használt (Jnstitutionalisierung der Intelligenz”)4 - például a modem bécsi pszichológiai iskolák teljesítményét a reformpedagógiai kísérleteknél, amelyekkel az oktatás teljes megújítását szerették volna megalapozni. A széles és nagyfokú autonómiát élvező értelmiségi háttér azt is jelentette, 3 Schwarz, Werner Michael - Spitaler, Georg - Wikidal, Elke: Einleitung, 15. p. 4 Waldner, Gernot: Sich etwas zu sagen haben. Vier Motive der Intelligenz des Roten Wien, 121. p.
