Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
304 Recenziók kor e tekintetben nagymértékben megfelelt a mindennapi tapasztalatnak. Amar idéz egy orosz származású idős lvivi hölggyel 2012-ben készült interjút, aki családjával 1946-ban költözött a városba. Számára természetes volt, hogy a játszó gyerekek három világosan elkülönülő csoportba oszlottak: a keletiek, akik közé maga is tartozott, a helyi ukránok, valamint a lengyelek maradékai, akik hamarosan eltűntek a színről. Miben áll a könyv címében is kiemelt paradoxon? Egyrészt abban, hogy Lviv ukrán nemzeti nagyvárossá válása két szélsőségesen elnyomó nagyhatalom, a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió működésének együttes eredménye, melyeknek közös jellemzője volt, hogy minden erővel el akarták tiporni az önálló államiságra törő ukrán nacionalizmust. Másrészt a háború utáni szovjet-ukrán párt- és állami vezetés úgy tekintett a „helyi” jellegzetességekre és a „helyiek” másságára, mint átmeneti, rövidtávon leküzdendő jelenségekre. A „helyi” és a „helyiek” iránti bizalmatlanság és háttérbe szorítás azonban annyira meghatározó és tartós eleme volt az itteni szovjet politikának, hogy az éppenséggel hozzájárult a sajátos nyugat-ukrajnai identitás fenntartásához és megszilárdításához. Könyve összegzésében Amar rámutat arra, hogy az 1939-ben annektált Nyugat- Ukrajna „mássága” a Szovjetunió felbomlása utáni független Ukrajnában is kiütközik. Ennek három széles körben elfogadott, egymást kiegészítő magyarázatát foglalja össze. Az első a terület „közép-európai” történeti jellegzetességeit hangsúlyozza, szembeállítva Ukrajna 1939 előtt cári, majd szovjet uralom alatt élt részeivel. A második azt emeli ki, hogy már a 19. században a Habsburgok birodalmához tartozó Kelet-Galícia és központi városa, Lemberg vált az ukrán nemzetépítés központjává, e jelentőségét a két világháború közötti Lwow sem veszítette el, s mindez olyan erős örökséget jelentett, amelyet a szovjet típusú erőszakos modernizáció sem tudott teljesen felszámolni. A harmadik magyarázat hosszabb távon érvényesülő hatást tulajdonít annak, hogy Nyugat-Ukrajna nem élte át a sztálini rendszer berendezkedésének különösen erőszakos 1930-as évekbeli szakaszát. Amar szerint a harmadik magyarázat nyugodtan elvethető, mivel a régió éppen elegendő pótlólagos adagot kapott az erőszakból az 1940-es években, a fegyveres ellenállás leküzdése idején. Az első két magyarázattal szemben, illetve azokat kiegészítve pedig azt hangsúlyozza, hogy leegyszerűsítés Nyugat-Ukrajna másságában csupán az 1939 előtti múlt örökségét látni, amely túlélte a szovjet korszakot, mivel a szovjethatalom itteni gyakorlata aktívan hozzájárult az itteni sajátos identitás és jellegzetességek megszilárdulásához. Sipos András
