Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIII. - URBS 13. (Budapest, 2019)
Zöldterület, közterület - Csepely-Knorr Luca: Tervezéselméleti irányvonalak a két világháború közötti magyar közparképítészetben
Csepely-Knorr Luca: Tervezéselméleti irányvonalak a két világháború közötti... 13 tervezőnek egyfajta stiláris semlegességre,6 a formai megoldások rugalmasabb alkalmazására kell törekednie annak érdekében, hogy a formai megoldások a lehető legjobban szolgálják a megvalósítandó feladatot. Ez a gondolat később a modernista tájépítészet alapvető elvévé vált. Ez a három jellegzetes irányvonal - a táj építészet megújítása a növénytelepítés, a forma illetve a funkció által -, a nemzetközi példákhoz hasonlóan a magyarországi közparktervezés-elmélet fejlődését is meghatározta a két világháború közötti időszakban. Ez a tanulmány ennek a három megújítási tendenciának a jellegzetes - mind megvalósult, mind csak tervekben fennmaradt — magyar példáit kívánja röviden bemutatni, azokat nemzetközi kontextusba helyezve. 1. Honos növények, ökológia - a nemzeti reprezentáció egy formája A 19. századi tervezéselmélet megújítására tett korai kísérletek már az I. világháború előtt, Ilsemann Keresztély (1850-1912) fővárosi főkertész írásaiban megjelentek. Ilsemann jól ismert és igen sikeres tájkertész volt mind Magyarországon, mind külföldön. írásai a kertészeti szakmák minden aspektusát lefedték a nemesítéstől a tervezéselméletig. Tervei stilisztikai szempontból a német historizmus formavilágát tükrözték, köszönhetően a Muskauban, valószínűsíthetően Eduard Petzold (1815-1891) vezetése alatt végzett tanulmányainak. Formai szempontból tervei Berlin kertészeti igazgatójának, Gustav Meyemek a munkáihoz álltak legközelebb: nagy léptékű parktervei egyszerre tartalmaztak mértanias és tájképies elemeket, kisebb léptékű (köztér)tervei pedig a neoreneszánsz és neobarokk geometrikus stílusát idézték. Ugyanakkor tervezéselméletében Ilsemann szakított az egzotikus növénykülönlegességek közterületekre történő ültetésének hagyományával, amellyel egy új tervezéselméleti irányvonalat határozott meg. Amint azt 1900-ban megfogalmazta: „Az alapeszme, a mely engem a nyilvános sétányok és ligetek tervezésénél vezérel, a következő: alkalmazkodás a városszabályozási tervezethez, a sétányok körüli épületek architektúrájához; az ültetvények a sajátosság jegyét viseljék magukon, és nemzetünk gondolkozása, érzése és költészete jusson kifejezésre.”7 Elveit a budapesti városi közparkok két jelentős példáján valósította meg, a Gellérthegy és a Népliget terveiben. A Gellért-szobor környezetének kialakítása során a Kárpát-medence jellegzetes növényvilágát idézte meg: a magassá6 Imbert 2009. XIV. p. 7 Ilsemann 1900. 92. p.
