Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
304 Recenziók tulajdonképpen erre, tehát egy diskurzusanalízisre tesz kísérletet, amikor a Kádár-rendszert az építészet és a hatalom viszonyának, valamint az ideális lakásokkal kapcsolatos szakmai és politikai viták tükrében elemzi. Tanulmányában kiemelten foglalkozik az építészet jelentőségével, az építészszakma helyzetével az 1945-1960 közötti időszakban, amikor a korszakban tevékenykedő építészek saját önéletrajzi narratíváit is segítségül híva taglalja a tudás, az autonómia és a presztízs kategóriái mentén azt a szerepkört, amit az építészet töltött be a hatalom nyilvános kommunikációjában. Társadalmi változások gyakorta járnak együtt a terek szimbolikus és tényleges átalakításával. Új ideológiai üzenetek nemcsak plakátokon és ünnepi beszédekben ölthetnek testet, hanem épületekben, sugárutakban, központi terekben és reprezentativitást tükröző monumentális épületegyüttesekben is. A tér átrajzolása (utcák átnevezése, szobrok felállítása, ledöntése, vagy „csak” áthelyezése egy másik térre, városba stb.) a társadalmi elképzelések, eszmék, történelemfelfogások, múlt- és jövőképek közti szimbolikus csatározások egyfajta eldöntésének is tekinthető. Az 1945 utáni időszak, de az 1989 utáni rendszerváltás, vagy akár napjaink is bőven kínálnak idevágó példákat. A kulturális antropológiában Victor Turner nevéhez kapcsolódik az az antropológiai rítuselméleten nyugvó megközelítés, amely az egyes emberek, de társadalmak életében is megfigyelhető változások, átmenetek elemzését a szimbólumok, rítusok (ünnepek) összefüggésében kísérli meg, azaz azt vizsgálja, milyen kulturális nyelv kíséri a változást, teszi azt elmondhatóvá, megtapasztalhatóvá. Magát az építészet által „beszélt” nyelvet (az általa alkalmazott „idézeteket” - legyen szó Le Corbusier-re, vagy a szocreálra való utalásról) is egy ilyen szimbolikus eszköznek tekinthetjük. Ráadásul az építészet a szó legszorosabb értelmében megteremti azokat a városi tereket, amelyek a társadalmi rituálék (például a felvonulások) színtereit, kulisszáit adják. Az építészet helyzetének, társadalmi szerepvállalásának alakulásáról emiatt is fontos beszélni. Keller Márkus azonban elsősorban társadalomtörténeti megközelítésből foglalkozik építészet és hatalom viszonyával, értelmezésében kiemelkedő szerepet kap a Rákosi-korszak történetírásban elfoglalt helye, megítélése és a korszak építészeinek visszaemlékezései között húzódó ellentmondás. Miért védelmezik az építészek a 80- as évek vége körül készült interjúkban az 50-es éveket, a diktatúra, az erős ideológiai kontroll éveit? - teszi fel a kérdést a tanulmány szerzője. A mindenféle nosztalgiázást, fiatalkori alkotóéveket bele- és leszámítva Keller Márkus az építészszakma jobb helyzetével, professzionalizációjával, az emelkedő társadalmi presztízzsel, a korábban nem tapasztalt volument elérő állami beruházásokkal, a tervezőirodákból, rohamosan fejlődő egyetemi képzésből, elismerésekből álló, inspiráló (az ideológiai nyomást ellensúlyozni képes) szakmai környezettel magyarázza ezt a paradoxont. A 60-as évekre éppen ez a pezsgés szűnik meg, a szakmai környezet kiüresedik, az építészeti alkotómunkából termelés lesz, apad a kitüntető állami figyelem, s ezzel együtt romlik az építészszakma társadalmi-gazdasági megbecsültsége. Az Óbudai Kísérleti Lakótelep létrejötte e két korszak közti átmenetként fogható föl: még van társadalmi és állami érdeklődés, figyelem és támogatás - ami anyagi források formájában is jelentkezik — de már sokkal kevésbé meghatározó (korlátozó) módon van jelen az ideológia.
