Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
Branczik Márta - Keller Márkus: Korszerű lakás 1960 305 A tanulmány következő része az ideális lakásra vonatkozó hivatalos diskurzust veszi szemügyre. Az ideális lakás és a megfelelő lakáshasználat kérdései szorosan egybekapcsolódnak a II. világháború utáni időszakkal, az új társadalmak építésével. A hazai szakmai körökben folyó viták lényegében teljes egészében egybecsengenek az Európa más országaiban zajló diskurzusokkal. Keller Márkus aprólékosan elemzi az idevonatkozó korabeli hazai publikációkat, amelyek betekintést engednek abba, miként gondolkozott az építészszakma, illetve az államhatalom arról, hogy egy új korszak új emberének milyen lakhatási körülményeket kell(ene) biztosítani. Eszményekről és ideálokról van tehát szó, amelyeknek megfogalmazása, sőt, propagálása már önmagában nevelő célzattal bírt. Az egészséges, higiénikus, jól kihasználható, a lakók igényeihez illesztett modern lakások az állami gondoskodás netovábbjaiként jelennek meg. A tömeges lakásépítés kényszere persze gátat szabott az eszményeknek és ideáloknak, és nagy kompromisszumkészséget követelt építészektől és a lakóktól egyaránt, de ezek a modernizációhoz kapcsolódó víziók mégis erőteljesen formálták a közgondolkodást, a társadalom terét. Az 1950-es évek első felében az állam még erőteljesebben kívánta felülről meghatározni, hogy kinek mi is a jó, a propaganda gyakorta felülírta a valós körülményeket és problémákat. Mindez az évtized második felére szelídülni látszik, Keller Márkus szerint az óbudai lakótelep már éppen ennek a lakók igényeit is figyelembe vevő szemléletnek a jegyében jön létre. Úgy tűnik tehát, hogy az ideális lakással kapcsolatos, nagy társadalmi és ideológiai horderejű megfontolások egész gyorsan a típustervekkel való babrálgatássá fajulnak, és a beépített bútorok, egyre vékonyabb falak és egyre kisebb bútorok praktikus kérdéseinek tengerébe fulladnak majd bele. Az óbudai lakótelep ennek a történetnek persze nem a végpontján helyezkedik el, hanem - szerencsés módon - még a kísérletezések hőskorát fémjelzi. Azt az időszakot, amikor viszonylag erős az állami akarat, hogy az eszmények és reáliák megfelelő keresztmetszete álljon elő. Az eszmények keresztülvihetőségének korlátáit Keller Márkus azzal az alfeje- zettel szemlélteti, amelyben „kőkemény” statisztikai adatok segítségével a korabeli tényleges lakáshelyzetet, illetve a lakásépítések jellegét mutatja be. Ebből világossá válik, hogy a lakások többsége magántulajdonban, egyéni kivitelezésben készült, különösen igaz ez a vidéki lakásállományra, ami Keller szerint azt bizonyítaná, hogy az állam által képviselt elvekkel szemben inkább az egyéni ízlés érvényesült volna. Nos, ezt a tézist maga a szerző is módosítja kicsivel később. Ha ma szétnézünk egy vidéki városban, vagy egy faluban, a házak nem kis részét azok a kockaházak teszik ki, amelyek típustervek és engedélyeztetés után, alapján épülhettek föl a 60-as, de még a 70-es években is. Két szoba, konyha, fürdőszoba, előszoba. Egyéni ízlésről túlzás beszélni, ráadásul azok, akik ezekben az időkben építkeztek, igen jelentős kálváriának tették ki magukat: a tervekről az elütőnek tartott részleteket rendszeresen lehúzták, az építőanyagokat beszerezni pedig nem kis utánajárást és türelmet igényelt. A kockaházak épp úgy modernnek nyilváníttattak az avítt és egészségtelennek minősített parasztházakkal szemben, mint ahogy egy másik tantörténetben a polgári lakások lettek szembeállítva a modem lakótelepi lakásokkal. Mindkettő a letűnt és meghaladott korok eltörlendő nyomának minősült. Mi ez, ha nem az állami hatalom megnyilvánulása? Az persze kétségtelen, hogy a fővárosra és az iparvárosokra, különösen a szocialista városokra na
