Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
Kovács I. Gábor: Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok 297 általánosan elismert rangokat, hierarchikus szinteket fejeztek ki. Ezért lehetnek alkalmasak a társadalmi presztízshierarchia megragadására.” (163. p.) Az állami alkalmazásban állók számára a fizetési osztályok nemcsak magát a bért állapították meg, de az azon kívüli juttatásoknak is pontos szabályai voltak, valamint a megszólítások is ehhez a rendszerhez voltak kötve. A nem állami alkalmazásban álló apákat foglalkozásuk és feltételezhető vagyonuk, jövedelmük alapján helyezték el a kategóriarendszerben. Az eredmény szerint a középosztályi apák közel 40%-a sorolható a réteg amúgy is legnépesebb kategóriájába, a „tekintetesek” közé. A középosztály legfelső két szegmensét összevonva azonban még ennél is magasabb arányt, 43,4%-ot kapunk, nem szabad ugyanakkor megfeledkezni a 26,2%-ot kitevő kispolgárságról sem. A Kovács I. Gábor és Kende Gábor által alkalmazott módszer tehát jól alkalmazhatónak látszik a társadalom különböző rétegeinek leírásához. A módszertani fejtegetések sorát folytatja a fejezet utolsó írása, mely a prozopográfiai módszerek alkalmazhatóságát járja körül a társadalmi csoportok leírásának területén. Az ebben a formában 2009-ben megjelent tanulmány a már jól ismert tudáselit-vizsgálat kapcsán a módszer alkalmazhatóságát vizsgálja, ugyanis a kutatási egységeket jelentő elittagokról minden fellelhető adatot összegyűjtöttek a kutatók, számtalan forrást felhasználva ehhez. A szerző utólag visszatekintve jó eljárásnak tartja azt, hogy minden korabeli kifejezést és kategóriát beemeltek, és csak utólag igyekeztek azokat nagyobb csoportokba rendezni, ezzel is gyarapítva a társadalomtörténeti ismeretek tárát, valamint teret adva új elméletek kidolgozásának. A második tanulmánycsokor első írása szintén módszertani kérdéseket vet fel. Faragó Tamás számításait ellenőrzi, amikor az ellenreformáció, a természetes szaporulat és a vándormozgalmak népességszámra kifejtett hatását vizsgálja. A szerző alapvetően nem ért egyet Faragó dolgozatának végkövetkeztetésével, ezt pedig statisztikai adatokkal támasztja alá. A vitatott állítás az, hogy a dunántúli felekezeti szerkezetváltozásának már a 18. században is az eltérő felekezeti demográfiai minta lett volna a kiváltója. A népszámlálások eredményeinek és más kutatók számításainak összevetése után Kovács bizonyítottnak látja, hogy a reformátusok házasságon belüli születésszabályozási gyakorlata csupán a 19. század második felétől vált jellemzővé annyira, hogy a különböző felekezetek között kimutatható különbséget eredményezzen. A fejezet második tanulmánya marad a kritika műfajánál, ezúttal Karády Viktor 2001-ben megjelent írása áll a középpontban, amely a magyarországi középiskolások dualizmus kori nemzetiségi összetételét elemzi. A szerző Karády kutatási módszereihez fűz alaposan kidolgozott észrevételeket, és elsősorban a nyelvismeretet és a zsidóság nyelvi csoportokon belüli meghatározását tartja vitathatónak. Különös figyelmet érdemel például a Karády által bevont nyelvismeret változó, ugyanis Kovács szerint Karády hibásan becsülte meg az egyes csoportok létszámát, mert nem volt tekintettel például arra a körülményre, hogy a nyelvismeret bevallására is hatással vannak a történelmi körülmények, továbbá, hogy ha egy magyar anyanyelvű tanuló beszélte még más hazai nemzetiség nyelvét is, az még nem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy nem lehet ún. „törzsökös magyar”. Mindkét szerző a VKM és a Statisztikai Hivatal középiskolákról
