Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
296 Recenziók I. Gábor is elismeri, az eltérő módszerek és a mintavételi különbségek miatt az adatok összefésülése egy egységes össztársadalmi elit leírása céljából problémákat vethet fel. Az imént említett tudáselit-vizsgálat egyik részeredményéről számol be a következő tanulmány, amely a két világháború közötti tudáselit középszintű iskoláztatási gyakorlatát mutatja be. A dolgozat központi kérdése az, hogy a szerző által konstruált társadalmi csoport tagjai mely középiskolákban tanultak. Az elittagok esetében „nem a kiváló értelmiségiekre gondoltak, hanem a tudástőke felett rendelkezőkre.” (76. p.) Az alanyok kiválasztásához három mintaévet határozott meg a szerző, és az elemzés egységei az általa fontosnak ítélt pozíciókat a mintaévekben betöltő személyek lettek. Az így összegyűjtött 89 középiskolát az általuk kibocsátott elittagok száma alapján lehetett hierarchikus sorba rendezni. A tudásszegmens csúcsára jutott tanulók száma azonban közel sem egyenletesen oszlik meg az intézmények között, hiszen jól látszik többek között Budapest hangsúlyos helyzete, továbbá az állami és községi fenntartású intézmények egyre csökkenő aránya az élmezőny felé haladva. Ezzel szemben a protestáns, de főleg a szerzetesi irányítás alatt álló iskolák aránya egyre nő, sőt, a szerzetesek által nevelt tanulók felét a piarista rend bocsátotta ki. A minta elemzéséből az is kiderült, hogy reáliskolai végzettséggel kisebb a csúcspozíciók megszerzésének valószínűsége, hiszen a mintába bekerült elittagok 84,6%-a gimnáziumba járt. Budapest központi szerepe ellenére a szerző szerint az iskolahálózat elfogadható mértékben terül szét, az elitbe kerülés esélye nincs szigorúan elzárva nagy tömegek elől. A fejezet negyedik tanulmányának éppen az a célja, hogy bemutassa, valójában mi is volt a helyzet ezzel az esélyegyenlőséggel, milyen társadalmi közegből érkeztek például a két világháború közötti időszak egyetemi katedráit elfoglaló tanárok, akik, amint az már korábban kiderült, az összes állami alkalmazásban állók között a fizetési hierarchia csúcsán álltak. A tudáselit-vizsgálatok során is kiderült, hogy az egyetemi tanárok különleges formációt alkotnak az elittagokon belül, ugyanis 70%-ra tehető körükben a pozícióhalmozás, ami más csoportokkal összehasonlítva teljesen egyedülálló jelenség volt. A rekrutációs sajátosságok kimutatásához szükség volt a tanárok apái társadalmi státusának meghatározására is a többi egyszerű mutató mellett. Ezt a szerző azzal a módszerrel érte el, hogy minél pontosabb becslést igyekezett adni az apák foglalkozása és a rendelkezésre álló információk alapján a család jövedelmi viszonyaira vonatkozóan, emellett figyelembe vette az iskolai végzettségüket és az általuk befutott szakmai pálya ívét is. Ennek eredményeképpen kijelentette, hogy az egyetemi tanárok 77%-ának apjáról lehetett megállapítani, hogy aktív évei során előrébb tudott lépni, azaz felfelé mutató mobilitást vitt véghez. Nyilvánvalóan ez a kulturális minta is nagy hatással volt a leendő tanárok aspirációira, ugyanakkor sokat nyomott a latban az otthonról hozott kulturális tőke is: az apák fele ugyanis diplomás volt. Az össztársadalmi hierarchiát tekintve Kovács és munkatársa megállapította, hogy az apáknak mindössze 1,6%-a esik a közép- és felső rétegeken kívülre, miközben az adathiány miatt nem besorolható apák aránya 1,6 % volt. A fennmaradó 96,8%-ot is megpróbálták valamilyen módon kategorizálni, ehhez pedig a megszólítások és titulusok pontosan meghatározott rendszerét hívták segítségül, hiszen „a megszólítások társadalmi állást, társadalmilag
