Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Műhely - Deák Ernő: Magyar várostörténet 1780–1918. Összehasonlító adatok alkalmazása a városfejlődés kutatásában
Deák Ernő: Magyar várostörténet 1780-1918 263 ebben a két kategóriában 10% alatt maradt. Ezzel szemben jelentős, 15%-on felüli növekedés 32 (1-3. osztály) településen figyelhető meg, igaz, lakosságuk aránya a többi lakóhelyhez képest az egyötödöt sem érte el. Habár a települések száma az alsóbb osztályokban aránytalanul nőtt, növekedési arányuk összességében csökkent. Mindez arra vall, hogy az aránytalanul nagy méretű növekedés csakis a felső osztályokra volt jellemző, a lakosság akkumulációja inkább nekik kedvezett. A pontosság kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy a pozitív hatások végső fokon a környezeti tényezőktől függően, a csoportbesorolástól függetlenül egyedileg érintették az egyes településeket. 19-re tehető azon települések száma, amelyek növekedési mutatója meghaladja a 100%-ot, lakosságuk tehát legalább megkétszereződött. Az 1. osztályból 52,22%-os növekedéssel egyedül Pest tűnt ki, míg a 19 település közül kilenc a 2-3000 lakosú 7. csoportban található, négy a 3-5000-res 6. csoportban bukkan fel, négy pedig az 5-10 000-es 5. kategóriához tartozik, míg további kettő a 10-20 000-es 4. kategóriából tűnik fel. Leglátványosabb esetekként Besztercebánya, Breznóbánya, Stájerlakanina, az erdélyi Beszterce és Újpest említhető. Utóbbi kivételével a többiek földrajzilag távol estek az ország középpontjától, de ez az itt név szerint nem említett településekről is elmondható. Újpest bámulatos fejlődése Pest-Buda közelségével magyarázható, a többieké pedig összetett gazdasági okokra vezethető vissza. Mindemellett három település a szabad királyi (bánya)városok közé tartozott. Kiegészítésül még néhány alapvetően fontos adattal világítom meg az alap- struktúrákat az 1869. évi népszámlálás alapján. Magyarországon a jogi értelemben vett városok átlagos népessége (a 16 szepességi és a 6 hajdúváros, illetve a jász-kun kiváltságos mezővárosok nélkül) 20 429 fő volt. Előbbiek átlagosan 1880, a jász-kun települések 8621, a hajdúvárosok pedig 10 486 lelket számláltak. A nem őstermeléssel foglalkozók aránya 32,01%, az ími-olvasni tudóké 54,74% volt. Az erdélyi városok átlagos nagysága 5593, a horvátországiaké 10 521 fő volt. Az Erdélyre vonatkozó azonos adatok 31,71%, illetve 36,71%; Horvátországé 34,01%, illetve 51,85%. A Katonai Határőrvidék idevágó adatait most nem közlöm. Ezzel a néhány adattal utalok arra, hogy a rendelkezésre álló adatok feldolgozásakor kitérek ezekre a tényezőkre is, hiszen csakis így alakítható ki összetett, hiteles kép a településhálózat városi(as) arculatáról. Végezetül - adott esetben a reformkor megkerülésével - a 18. század második felét, mint időhatárt vegyük szemügyre. AII. József-féle országos összeírást az eddigiekhez hasonló módon vizsgáltuk, természetesen az adatok felhasználási lehetőségeit figyelembe véve. Az elkészített (itt nem közölt) táblázatok területi/táji besorolás szerint megyénkénti bontásban tájékoztatnak a területről, a települések fajtáiról, a népesség számáról, a népsűrűségről, a házak számáról, külön rovatban tüntetve fel a középértékeket, ez esetben mindazonáltal az első
