Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
376 Recenziók a könyv legjobban kidolgozott tematikus blokkját képezik. Christiane Wolfnak a náci köztértervezést- és használatot elemző tanulmánya a weimari Gauforummal, a helyi NSDAP-Gau közintézményeit magukban foglaló épületeknek egy hatalmas felvonulási tér körül csoportosuló együttesével foglalkozik. Az írás klasszikus - a szerző hasonló tárgyú saját monográfiájára támaszkodó - esettanulmány, amelyik a komplexum tervezéstörténetén túl röviden bemutatja a weimari városi tér náci használatát (a régi város utcáin rendezett masírozásokon túl például a tervezett Halle der Volksgemeinschaft homlokzatának 1:1 arányú makettje előtt 1937-ben tartott alapkőletétel rituáléját is), utal a vállalkozásnak a többi hasonló együttessel való összefüggéseire is. Az olvasónak talán csak a Gauforum megvalósulásának menetére, utóéletére való mindenfajta utalás elmaradása, illetve a kissé kusza szerkezet miatt támad hiányérzete. Az NDK közterekkel foglalkozó tanulmányok szerencsésen egymásra épülnek: Frank Betker áttekintő jellegű írása mintegy madártávlatból, a korszak építészeti ideológiájának és várostervezési szakirodaimának elemzésén keresztül tárgyalja a témát, a két esettanulmány egyike a korai NDK presztízsberuházása, Stalinstadt (ma Eisenhüttenstadt), a másik pedig egy a szocializmus építésének idején különösebb figyelemben soha nem részesülő Potsdam környéki ipari kisváros köztereinek alakulását vizsgálja. Betker elsődlegesen azt kívánja megvilágítani, hogy az NDK ideológusok és várostervezők miben látták, kívánták láttatni a „szocialista városépítészet” specifikumát, abban milyen szerepet szántak a köztereknek, és mindebben a rendszer fennállása során milyen változások mentek végbe. Az NDK minisztertanácsa által 1950-ben kiadott 16 Városépítészeti alapelv a „várostáj”, illetve a „tagolt és fellazitott város” egykorú nyugati ideáljaitól karakteresen eltérő, alapvetően tradicionális városideált tett hivatalossá. A kompakt, zárt beépitésü, magas épületekkel bíró városközpontok jelentőségének fenntartása mellett az új szocialista jelleget éppen a közterekből kiinduló várostervezésben vélték felfedezni, e köztereket pedig elsődlegesen a felvonulások, a demonstrációk helyszíneként, tehát a szocialista állam reprezentatív nyilvánosságának tereként képzelték el. Fontos meglátása Betkemek, hogy az 1950-es évek kezdeti, a szocreál stílusában fogant kísérletei (például a berlini Karl Marx Allee) után a rendszer kénytelen volt lemondani e költséges ideál megvalósításáról. A 60-as években a fő cél itt is a meny- nyiségi lakásépítés lett, az ennek keretében tervezett közterek megvalósítása viszont - a magyarországi helyzethez hasonlóan - anyagi okokból általában a háttérbe szorult, sőt gyakran elmaradt. Az évtized végétől az NDK várostervezés „sláger-köztere” az a belvárosi sétálóutca lett, amely nemcsak, hogy nyugati divatcikk volt, de amelyhez a hivatalos irodalom is épp a polgári társadalom informális nyilvánosság-formáihoz kötődő fogalmakat társított (már maga az előszeretettel alkalmazott Boulevard kifejezés is az haussmanni Párizst idézte és a polgári jelleget juttatta kifejezésre). Megjegyzendő, hogy Dirk Schubertnek a kötetben a nyugat-német gyalogoszónákról írott tanulmánya viszont a keleti és a nyugati országfél e közterei közötti különbségeket emeli ki: szerinte a telkek állami tulajdona a hivatalos ideológiának megfelelően a sétálóutcák mentén, a nyugaton dominánsan megjelenő kereskedelminél valóban kevertebb funkciók (lakóházak és kulturális középületek) jelenlétét tette lehetővé. E köztereknek ugyanakkor - a
