Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Recenziók
Geschichte der Planung des öffentlichen Raums 377 szocializmus versenyképességét, a növekvő életszínvonalat illusztrálandó — a rendszer reprezentációjában is szerep jutott. A hazaihoz nemcsak nevében hasonló kelet-német Stalinstadtot bemutató, kevés új szempontot felvonultató, hagyományos építészettörténeti vázlatnál módszertani tekintetben sokkal figyelemre méltóbb Carsten Benkének Ludwigsfelde, e szerény brandenburgi kisváros szocialista kori köztér-történetét feldolgozó írása. Fehl tanulmánya mellett talán ez közelíti meg legjobban a bevezetőben felvázolt módszertani ideált és jellemzően ez hivatkozik a legtöbb, viszonylag változatos - a Politbüro aktáitól a helyi üzemi újság cikkeiig terjedő - primer forrásra is. Az érdemi városias hagyománynyal, közterekkel (Benke a nyilvánosság helyeinek értelmében használja az Öffentliche Räume kifejezést) nem rendelkező település alapvetően az NDK iparfejlesztésének produktuma volt: itt gyártották az IFA teherautókat. A hasonlójellegű kisebb iparvárosokhoz hasonlóan az állami szervek itt csak az ipari termelés igényeinek megfelelő mennyiségű lakás előállításával törődtek. A középületek, közterek létesítésére ugyan számos, a lakosság számához képest gyakran illuzórikus léptékű terv született, valójában azonban elhanyagolták a kérdést, az erre kijelölt forrásokat mindig elvonták valamely fontosabbnak vélt feladat, főként a lakásépítés céljaira. Ebből az alapszituációból kiindulva az NDK négy évtizedét áttekintő írás bemutatja a várostervezés különböző aktorait (a párt-állami szerveket, a nagyvállalatot, az ezeknél jóval csekélyebb hatalommal bíró városi hatóságot, a lassan megszerveződő lakossági csoportokat), elemzi, hogy melyik hogyan viszonyult a közterek hiányának, elégtelenségének a problémájához, milyen igényeket fogalmazott meg, milyen lépéseket tett alakításukkal kapcsolatban. Figyelmet fordít arra, hogy az idők során hogyan változtak meg e szereplők erőviszonyai, tárgyalja a helyi nyilvánosság tereinek (sokszor az eltervezettek hiányában létesült póthelyszíneknek) a használatait, azok átalakulását, a 80-as évekre végbemenő „városiasodását” is. Mikroszinten is jól követhetők az NDK köztértervezési modelljeinek Betker által felvázolt stiláris és funkcionális változásai. Az 50-es évek eleji szocreál főtér még elsősorban az állami reprezentáció, a tömegrendezvények számára létesült volna; az 1958-as (másik helyszínre szóló) modernista for- mavilágú centrumtervek már egy klasszikus fogyasztási központot mutatnak, egy mozi és egy üzletsor mellett a szállodának és étteremnek helyet adó obiigát magasházzal. Az 1980-as években a helyi vezetés vágya, a non plus ultra városias köztér pedig mi más lehetett volna, mint a gyalogos bevásárlóutca - azonban ennek alaposan előkészített megvalósítását végül a rendszerváltás sodorta el. A kelet-német közterek több szempontú bemutatása mellől sajnálatosan hiányzik a nyugati országrész jelenségeinek árnyaltabb elemzése. Dirk Schubertnek a sétálóutcákkal foglalkozó, egyébként korrekt tanulmánya önmagában még azzal együtt sem képez megfelelő ellensúlyt az NDK-tárgyú írásoknak, hogy a téma kapcsán értelemszerűen felmerül - és kielégítő tárgyalásra lel - a háború utáni nyugati városok egyik alapvető problémája, a radikálisan megnőtt autóforgalom, és a nem ennek áteresztésére méretezett közterek, gyalogos köztérhasználatok konfliktusa, illetve az utóbbit feloldani próbáló különféle várospolitikai és tervezői megoldások. A keletinél sokkal pluráli- sabb, a szabadabb politikai-szellemi környezetben működő nyugat-német várostervezés változó Leitbildjeit Tilman Harlander és Gerd Kuhn összefoglaló, a köztér-tervezés
