Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)
Épített örökség - Szakály Tamás: Belső-Erzsébetváros morfológiai fejlődése és társadalmi viszonyai a második világháborúig
218 Épített örökség gárirányba induló dűlőutak voltak. A mai tömbfelosztás szinte változás nélkül a régi telkek területét követi, így viszonylag keskeny utcák, illetve nagy szélességű és hosszúságú, sok esetben négyzet alakhoz közelítő alaprajzú tömbök jöttek létre. A nagyobb telekkel, kerttel vagy szántóval rendelkező tulajdonosok ugyanis már a 18. század első felében elkezdték felosztani saját parcelláikat, hiszen a bérbeadás jövedelmező üzletté vált. A terület szélén, az utcafronton kialakított sávokon később házak épültek, ám a régi, nagy telek szerves egység maradt, nem nyitottak benne új utakat. A mai tömbök zsúfolt beépítettsége a telekszéli házépítéssel kezdődött, majd a 19. század különböző beépítési szabályozásai következtében „töltődött fel” átjáróházakkal, valamint passzázsokkal egybekötött házláncokkal. Ez gyökeresen eltér a tudatosabb városrendezési és városépítészeti elvek mentén később kialakított, olykor eleve magasabb presztízsű negyedeknek szánt városrészek szövetétől, amelyek utcái néha szélesebbek is, de mindenképpen szabályosabban, tervezettebben helyezkednek el, és sokkal apróbb mozaikokra szabdalják az épülettömböket. Az 1730 40-es években, a városi tanácson belüli törekvésekkel ellentétesen, a Pestre érkezők előszeretettel építkeztek a városfalakon kívül. Az 1740-es években alakult ki a későbbi Terézváros központjának számító Király és Paulay utca környezetének lakóövi jellege. Az 1780-as években már mintegy ezer lakóház állt a városfalakon kívül.1 II. József uralkodásának éveiben Pest igazgatásában főszerep jutott a külvárosoknak. Hülff Móric Bálint programja szüntette meg a város erődjellegét, például lebontotta a Váci kaput, majd az uralkodó halála után a külterületeket is beosztotta a körzetrendszerbe. A18. század végén megindult a falon kívüli területek utcásítása.2 Az egykori dűlőutak fokozatosan a közlekedés szerves részévé, sugárirányú utakká fejlődtek. Terézváros népessége (1873-ig Erzsébetvárossal együtt) a századforduló és 1848 között mintegy megnégyszereződött. A népességnövekedést részben a 19. század demográfiai trendjeivel, a magas szaporulattal és a némileg csökkenő halálozási rátával magyarázhatjuk, ám nyilvánvaló, hogy más tényezők is közrejátszhattak. Ilyen volt az intenzív betelepülés, amelynek üteme, jelentősége a zsidók esetében külön vizsgálat tárgyát képezheti. Rajtuk és a görögkeletieken, valamint örményeken kívül a magyar bevándorlás is jelentős volt: a növekvő lakosságon belül is emelkedett arányuk, az 1750. évi 22,2%-ról 1850-re 36,6%- ra.3 A vizsgált terület arculata is megváltozott a 19. század első felében, s erre az időre esik a polgárváros modem városépítészetének hajnala is. Hild János 1 DÉRY 2005. 21. p. 2 DÉry 2005. 26. p. 3 Budapest Statisztikai Évkönyve 1943. 33. p.
