Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 6. (Budapest, 2011)

Épített örökség - Szakály Tamás: Belső-Erzsébetváros morfológiai fejlődése és társadalmi viszonyai a második világháborúig

218 Épített örökség gárirányba induló dűlőutak voltak. A mai tömbfelosztás szinte változás nélkül a régi telkek területét követi, így viszonylag keskeny utcák, illetve nagy szé­lességű és hosszúságú, sok esetben négyzet alakhoz közelítő alaprajzú tömbök jöttek létre. A nagyobb telekkel, kerttel vagy szántóval rendelkező tulajdonosok ugyanis már a 18. század első felében elkezdték felosztani saját parcelláikat, hiszen a bérbeadás jövedelmező üzletté vált. A terület szélén, az utcafronton kialakított sávokon később házak épültek, ám a régi, nagy telek szerves egység maradt, nem nyitottak benne új utakat. A mai tömbök zsúfolt beépítettsége a telekszéli házépítéssel kezdődött, majd a 19. század különböző beépítési szabályozásai következtében „töltődött fel” átjáróházakkal, valamint passzázsokkal egybekötött házláncokkal. Ez gyöke­resen eltér a tudatosabb városrendezési és városépítészeti elvek mentén később kialakított, olykor eleve magasabb presztízsű negyedeknek szánt városrészek szövetétől, amelyek utcái néha szélesebbek is, de mindenképpen szabályosab­ban, tervezettebben helyezkednek el, és sokkal apróbb mozaikokra szabdalják az épülettömböket. Az 1730 40-es években, a városi tanácson belüli törekvésekkel ellentéte­sen, a Pestre érkezők előszeretettel építkeztek a városfalakon kívül. Az 1740-es években alakult ki a későbbi Terézváros központjának számító Király és Paulay utca környezetének lakóövi jellege. Az 1780-as években már mintegy ezer la­kóház állt a városfalakon kívül.1 II. József uralkodásának éveiben Pest igazga­tásában főszerep jutott a külvárosoknak. Hülff Móric Bálint programja szüntet­te meg a város erődjellegét, például lebontotta a Váci kaput, majd az uralkodó halála után a külterületeket is beosztotta a körzetrendszerbe. A18. század végén megindult a falon kívüli területek utcásítása.2 Az egykori dűlőutak fokozatosan a közlekedés szerves részévé, sugárirányú utakká fejlődtek. Terézváros népessége (1873-ig Erzsébetvárossal együtt) a századforduló és 1848 között mintegy megnégyszereződött. A népességnövekedést részben a 19. század demográfiai trendjeivel, a magas szaporulattal és a némileg csökkenő halálozási rátával magyarázhatjuk, ám nyilvánvaló, hogy más tényezők is köz­rejátszhattak. Ilyen volt az intenzív betelepülés, amelynek üteme, jelentősége a zsidók esetében külön vizsgálat tárgyát képezheti. Rajtuk és a görögkeletieken, valamint örményeken kívül a magyar bevándorlás is jelentős volt: a növekvő lakosságon belül is emelkedett arányuk, az 1750. évi 22,2%-ról 1850-re 36,6%- ra.3 A vizsgált terület arculata is megváltozott a 19. század első felében, s erre az időre esik a polgárváros modem városépítészetének hajnala is. Hild János 1 DÉRY 2005. 21. p. 2 DÉry 2005. 26. p. 3 Budapest Statisztikai Évkönyve 1943. 33. p.

Next

/
Oldalképek
Tartalom