Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 5. (Budapest, 2010)
Elmélet és historiográfia: a szocialista város elméleti és historiográfiai vitakérdései - Ladányi János: Létezett-e szocialista típusú urbanizációs modell?
36 A szocialista város elméleti és histográfiai vitakérdései Különösen nehezen érthető ez egy olyan korszakkal kapcsolatban, amelyben - olykor megmosolyogtató módon - a legkülönfélébb dolgokat volt szokás kitüntetni a szocialista jelzővel. így nemcsak „szocialista” iparról, mezőgazdaságról és mondjuk gazdaságosságról beszéltek, de „szocialista” erkölcsről, sőt embertípusról is, sőt még a „szocialista realizmus” stílusjegyei által dominált „szocialista” irodalom, festészet, építészet, miegymás is létezett. Nem volt véletlen, hogy pont a szegény urbanizáció nem lehetett „szocialista”. Ez mindenekelőtt annak tulajdonítható, hogy e korszakban mindent, amire okkal vagy ok nélkül büszkének kellett lenni, amire úgy lehetett felnézni, mint mondjuk egy gyönyörű emberpéldányra, azt rögtön kitüntették a szocialista jelzővel, míg az olyan „apró pörsenéseket”, mint a szegénységet, az alkoholizmust és más deviánsnak tekintett jelenségeket, vagy például a szocialista embertípus számára teljesen felesleges „luxusfogyasztás” iránti igényt a kapitalizmus rövid idő alatt visszaszoruló és nyomtalanul eltűnő maradványának tartották. Ilyen szerencsétlenke volt a „létező szocializmus” országainak urbanizációja is, ami a kor uralkodó ideológiája szerint csak elvonta a pénzt a „termelő beruházásoktól” - ezért igyekeztek is az ilyen kiadásokat minél alacsonyabb szinten tartani -, így azután nem csoda, hogy annak eredményeire a legnagyobb lelkesedéssel sem lehetett igazán büszkének lenni. Ezért nem volt az urbanizáció „szocialista jellegű”, hanem csak „megkésett”. Melyek voltak tehát az európai „létező szocialista” országok urbanizációjának legfontosabb jellegzetességei? A negyvenes évek végén a Szovjetunió Magyarországra is a gazdaságirányítás úgynevezett tervutasításos modelljét erőltette rá, amely a javak és szolgáltatások feletti rendelkezésnek a termelés alapegységeitől való központi elvonásán, majd ezen centralizált erőforrások központi, döntően naturális formában való újraelosztásán alapult. Ennek olyan életszínvonal-politika felelt meg, amelynek legfontosabb sajátosságai közé tartoztak egyrészt a munkabérek viszonylag alacsony színvonalon tartása, másrészt pedig - és ezzel szoros ösz- szefüggésben - a létfenntartással kapcsolatos tényleges költségek egy részének az állami költségvetésbe központosítása, s elméletileg az alacsony munkabéreket kiegészítő juttatásokra való felhasználása tartoztak. Ezek az intézkedések persze nem kis mértékben szociális célkitűzésekkel magyarázhatók, mindenekelőtt azzal, hogy az állam minden család számára biztosítani kívánta a megtermelt javaknak és szolgáltatásoknak bizonyos, az életlehetőségek és művelődés szempontjából alapvetőnek minősített részét. Lényegében ennek felelt meg az ebben a korszakban kialakított fogyasztóiár-rendszer,4 amely az árarányoknak 4 LADÁNYI 1975.
