Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Recenziók
Takács Tibor: Döntéshozók 437 kapcsolatban számos forráskritikai probléma felvethető. Takács elismeri ugyan, hogy definíciójával az elit intézményi meghatározását adja, de ezt azzal magyarázza, hogy források hiányában nem lehet vizsgálni az érdekérvényesítés informális módozatait. így arra az álláspontra helyezkedik, hogy a teljes képviselő-testületet azonosítva az elittel tulajdonképpen az elit egyetlen operacionalizálható meghatározását adja. A világos problémafelvetés ellenére a mély és adatgazdag elemzés során az a benyomása támadhat az olvasónak, hogy az elitbe tartozók körének meghatározása túl tágra sikeredett. Kérdéses például, hogy a képviselő-testületben helyet foglaló gazdákat, miután érdekérvényesítő képességük csekély szintjére több ízben utal a szerző, egyértelműen az elitbe lehet-e számítani. Jó néhány képviselő-testületi tag aktivitása teljesen elhanyagolható mértékű volt, és a két világháború közötti időszakban a testület egyre inkább szavazógéppé degradálódott, ami szintén problematikussá teszi az elitnek a teljes testületre kiterjedő értelmezését. Noha a bevezetőben kategorikusan elzárkózik tőle, Takács Tibor, amikor a kötet végén némi betekintést nyújt az elittagok közötti rokoni-kapcsolati szálak világába, tulajdonképpen mégis kijelöl egy lehetséges további, az informális döntésmechanizmusok megismeréséhez közelebb vivő kutatási irányt. Az elittagok kapcsolatrendszerének - a szerző szerint források hiányában kutathatatlan - feltérképezése nélkül mégsem kaphatunk teljes képet a nyíregyházi elit uralmi viszonyairól. Erre utal, hogy a szerző, miután meggyőzően kimutatja, hogy a képviselő-testület tagjai egyre kevésbé képesek befolyásolni a döntéseket, az „elit elitje”, azaz a szakosztályok (szakbizottságok) tagságát és működését vizsgálja meg, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy még e szűkebb testületek tagjainak többsége sem volt képes a döntések érdemi befolyásolására. A döntéshozatalban való részvétel iránt tanúsított érdektelenség tehát nemcsak a képviselő-testület, hanem még az előbbi krémjének tekinthető szakbizottságok tagjaira is jellemző volt. Emiatt vélem úgy, hogy - noha mindenképpen indokolt, hogy nem csupán a virilis, hanem a választott képviselőkre, illetve a kinevezett főtisztviselőkre is kiterjedt Takács Tibor figyelme az elittagok számbavételekor - talán mégsem érdemes a képviselő-testület minden egyes tagját az elit részének tekinteni. A szerző ugyanis már a bevezetésben kijelenti, hogy a helyi elitet kimondottan a helyi uralmi viszonyokban elfoglalt pozíciói szempontjából kívánja vizsgálni, e pozíciókból pedig az általa vizsgált kör igencsak eltérő mértékben részesedett. Elgondolkodtató továbbá, hogy a szerző - deklarált szándéka ellenére - mennyire egyfajta kettős társadalomként interpretálja Nyíregyháza 20. század eleji társadalmát, pedig a korabeli magyar társadalom kettős társadalomként történő bemutatása számos kritikát kapott már. A könyv lapjain sokféle ellentétpár bukkan fel, ilyenek a tirpák-bevándorló, evangélikus-nem evangélikus, gazda-értelmiségi, klerikális-szabadkőműves dichotómiák. Bizonyos, hogy egy olyan, nyelvében, vallásában, foglalkozásában, mentalitásában korábban egységes közösség, mint amilyen a régi nyíregyházi tirpák parasztkommunitás volt, a várossá válás és a modernizáció révén bekövetkező heterogenizáció nyomán sokat veszített integráltságából. Takács Tibor mintha kárhoztatná e folyamatokat és a város működésének diszfunkciói mögötti magyarázó elvet látna ebben, miközben kevésbé veszi figyelembe az átalakulás esetleges előnyeit. Szerintem ez a - számos, főleg a gyors és nagyfokú urbanizáció által érintett településen jellemző - folyamat nem magyarázza egy-egy város sikeres avagy kevésbé sikeres alkalmazkodását a változó környezethez. Azt a helyzetet, hogy a korábbinál jóval sokszínűbb és strukturáltabb helyi társadalom alakul ki, amelyet az egyes érdekcsoportok között feszülő törésvonalak tagolnak, lehet a modern társadalommal szemben a tradicionaliták felöl érkező kritikai észrevételekkel illetni, de véleményem szerint túlzás a városigazgatás diszfunkcióit ebből levezetni. (226. p.) A kötet egyik fő következtetése, amit a szerző nem csupán Nyíregyháza esetére fogalmaz meg,
