Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Recenziók
428 Recenziók Erfahnmgsgeschichte) merített inspirációt, mivel a két szocialista társadalom működéséről szerzett ismeretek összevetése adekvát. Az Alltagsgeschichte és a microstoria azonban, noha kétségtelenül hasonló témák iránt mutatnak érzékenységet, alapvetően más módszertani premisszákkal dolgoznak, s így egymással nem felcserélhető paradigmák. Ha tehát a mikrotör- téneti megközelítés többet akar jelenteni a léptékek lekicsinyítésénél, aligha lett volna elkerülhető, hogy a szerző müvében reflektáljon a microstoria elméleti megfontolásaira. Az Alltagsgeschichte a társadalmi konfliktusokat és az egyéni cselekvéseket - értve ez alatt akár a hatalommal szembeni ellenállást, akár a normatív rendszerek manipulálására irányuló jóval szofisztikáltabb stratégiákat - diszkurzív szinten ragadja meg. A mikro történelem ezzel szemben, jóllehet fenntartja a társadalmi diskurzus autonóm értelmezhetőségének lehetőségét, az egyén társadalomról szerzett tapasztalatait nem korlátozza a diskurzus szintjére, és az egyéni magatartásokat alapvetően nem-diszkurzív rendszerekre vezeti vissza. Ennek gyakorlati megvalósulására jó például szolgál Maurizio Gribaudi munkája, aki egy torinói munkásnegyed életén keresztül vázolja fel, miként alakult át a fasizmus alatt a munkáscsaládok élete.’ Gribaudi szintén élet-interjúk feldolgozásából indult ki, de a munkás identitás azokban megmutatkozó, meglehetősen homogén reprezentációja, valamint a negyed lakóinál feltárt migrációs stratégiák, foglalkozási választások meglehetően széttartó sokfélesége közti nyilvánvaló eltérés végül arra vezette, hogy a lehetséges magatartásokat az egyén társadalmi horizontján, vagyis a rokonsági kapcsolatok terében megjelenő tapasztalatok generatív modelljéből vezesse le. Gribaudi tehát az interjúzás közben nem élettörténeteket, hanem életpályákat próbált rekonstruálni. Azt vizsgálta, hogy a szereplők a társadalmi viszonyokról meglévő ismereteik, valamint céljaik és kiinduló pozíciójuk tudatában merre mozdulnak el. Az életpályák tehát a társadalmi élethelyzetekről alkotott mentális térképeken az egyéni döntések által kirajzolt mintázatok. Ezzel szemben az élettörténet narratív konstrukció, a múlt eltérő reprezentációs szintjét alkotja a történeti forrásokhoz képest, mert az egyén perspektívájából adja vissza a személyes életpálya eseményeinek az aktuális társadalmi elvárásoknak megfelelően megalkotott ábrázolását. Az oral history interjúkban feltárt élettörténetekkel kapcsolatban ezért nem vethetőek fel a valószerűség vagy az igazolhatóság kritériumai, azok nem mérhetőek össze sem egymással, sem az írott forrásokon végzett történészi kutatások eredményeivel. Tóth Eszter Zsófia feltehetőleg mindkét aspektussal foglalkozni kívánt, legalábbis az általa következetesen alkalmazott „életút-elbeszélés” kifejezés az élettörténet és az életpálya megismerésének lehetőségét egyaránt magában foglalja, ám ezek az elemzés során explicite nem különülnek el egymástól. Különösen az első négy fejezet emlékeztet Gribaudi projektjére, mikor a bevándorlási és a foglalkoztatási stratégiák kialakításánál a családi-rokoni kapcsolatok, s az ezek révén átörökített tapasztalatok szerepét emeli ki. Ám a kötet egészében az élet- út-elbeszélések inkább narratív struktúraként interpretálódnak, ahogy a hangsúly a munkásnői önazonosság megteremtődésére és az emlékezés folyamatának bemutatására helyeződik át. Csakhogy az életpályák feltérképezése híján az élettörténetek legfeljebb szinoptikus módon jelenítik meg a munkáslét hétköznapjait, de nem teszik lehetővé a szintézist. A könyv nem tesz javaslatot a magatartások szóródását magyarázó modellre, és nem tárja fel az egyéni életpályák metszetében lévő közösség belső differenciáltságát, a csoport belső dinamikáját, hogy a brigádtagok történeteitől eljuthassunk a brigád történetéig. * * GRIBAUDI, Maurizio: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux a Turin au début du XXe siècle. Paris, Editions de l’École des Hautes Études en Sciences Sociales, 1987.
