Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 4. (Budapest, 2009)
Műhely - Cserpes Tünde: Bonomo, Bruno. Home and social identities: middle-class Rome, c. 1945–1973
358 Műhely értelmezhető, amely a társadalmi réteg identitásának megváltozásával is együtt járt. Bonomo elemzési eszközei és forrásai változatosak: írott és képi forrásokat is használ, az állami archívumok hivatalos anyagait és a populáris kultúra által termelt dokumentumokat személyes jellegű dokumentumokkal, sőt interjúkkal egészíti ki. A tárgyalt korra általánosságban jellemző a gyors növekedés, illetve az ipari és különösen a szolgáltató szektor részesedésének emelkedése a hagyományos ágazattal, a mezőgazdasággal szemben. A gazdaság dinamikus növekedésével párhuzamosan a jólét jelei mutatkoztak a hétköznapokban is, az egyén életében is kézzelfoghatóvá vált a gazdasági prosperitás. A vázolt folyamatokkal párhuzamosan - nem meglepő módon - nőtt a városokba áramlók száma, s Olaszország hagyományos agrárjellege is eltűnőben volt. A modernizációs tendenciák az életkörülmények gyors változásában, javulásában is testet öltöttek: ez a korszak az elektromosság, a vezetékes ivóvíz, a fürdőszoba elterjedésének ideje, amely a munkások és a paraszti származásúak otthonait is jellemezte, nem csak a módosabbak kiváltsága lett. Ekkor alakult ki a szociológusok által fogyasztóinak nevezett társadalom, amely az életstílusok, a szexuális forradalom és a szülő-gyermek kapcsolat megváltozásban érhető tetten. A két háború közötti középosztályjellemző lakhelye apalazzina nevű háztípus volt, amely átmenetet képezett a hagyományos építészeti modellek és a funkcionalizmus által meghatározott formák között. A fasizmus évei alatt az otthonok berendezésének funkcionalista jellege csak még jobban erősödött, nemzeti színezettel összekötve. A belső terek modernizációja támogatásának elsődleges célja az engedelmes állampolgárok, egységes családok nevelése, ezáltal pedig stabil társadalom megteremtése volt. E cél jegyében léptek fel a salotto - vendégeket fogadó társalgó - kialakítása ellen, és támogatták a családtagok fő életteréül szolgáló nappali kialakítását. Az átalakulást a szerző a családi élet személyesebbé válásának jelenként értékeli. A római középosztály bemutatását gazdasági és foglalkozási jellemzőinek vizsgálatával, az általános tendenciák felvázolásával indítja a szerző. Három másik olasz várossal (Milánó, Velence, Torino) összevetve kiderül, hogy a tercier szektor kétharmados dominanciája a fővárosra jellemző sajátosság, ami a vizsgált időszakban még hangsúlyosabbá vált. 1951-ben a lakosság 45%-a volt a középosztályba sorolható, míg az 1971 -es népszámlálás idején ez az arány már elérte az 57%-ot. A jelentős növekedés hátterében elsősorban az adminisztratív személyzet és a hivatalnokok megnövekedett száma áll. Tehát Róma középosztályi jellege a tárgyalt időszak végén hangsúlyosabb volt, mint közvetlenül a világháború után, s karakterét egy új, elsősorban a tercier szektorban dolgozó adminisztratív réteg határozta meg. Olaszországban a fővárosban zajlott a korszak legnagyobb demográfiai robbanása: húsz év alatt a város lakossága 68%-kal nőtt, 1971-ben már 2,8 millió fő élt Rómában. Ez egyrészt a már meglévő kerületek népsűrűségének emelkedésével járt, másrészt új kerületek építéséhez vezetett; a francia geográfus, Anne-Marie Seronde Babonaux szerint Róma X alakú lett. Nem meglepő módon, a közbeszéd és a szakma a kerületeket - régieket és újakat egyaránt - sajátos társadalmi kategóriákkal azonosította. Franco Martinelli modellje burzsoá és köznépi kategóriákra osztja az egyes kerüle-
