Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
RECENZIÓK - Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban Ismerteti: GÉRA ELEONÓRA
háztörténeti munkája.* A 19. század elején kibontakozó neopietisztikus jelenségekre azonban Tóth Árpád könyvében nem találunk utalást, pedig talán figyelembe vételük segíthetne a pesti egyletek társadalomtörténetének eddiginél is árnyaltabb elemzésében. A szerző a különböző egyesületek számával, tevékenységével és tagságával kapcsolatos állításait a kötet végén elhelyezett mellékletekkel (227-258. p.) teszi szemléletesebbé. A mellékletben több olyan irat található, ami a főszöveg olvasása nélkül is a kutatók nagy érdeklődésére tarthat számot. Ilyenek például a Helytartótanács, illetve Pest Város Tanácsa által kiadott, pesti egyesületekkel kapcsolatos dokumentumok. A főszöveg olvasása közben hiányoltam azonban az adott szövegrészhez tartozó melléklet feltüntetését legalább a lábjegyzetben. Bár Tóth Árpád a munka elején részletes indoklást adott az általa választott forrásközlési alapelvekről, mégis meg kell jegyeznem, hogy ezeket nem tudom teljes mértékben elfogadni. Nem értek egyet azzal, hogy a szerző a forrásközlésnek szánt mellékletekben a németes hangzású polgárneveket egységesen magyarra fordítva közli. Döntését azzal indokolja (14. p.), hogy az érintett személyek nyelvhasználatáról és nemzeti hovatartozásuk megítéléséről túlságosan keveset tudunk. Ez a megoldás azt sugallja az olvasónak, mintha a pesti egyletek nem nemes tagjai elsősorban nem a többséget alkotó német anyanyelvű polgárságból szerveződtek volna. Nem lehet megjegyzés nélkül hagyni azt sem, hogy a polgárok közül többekről ismert német nyelvhez való ragaszkodásuk. Maga Tóth Árpád is említi Fuchs Keresztély német nyelvvel kapcsolatos vitáját (100. p.) a kisdedóvás céljából létrejött egyletben. Az említett polgárok jótékony munka iránti buzgalma a reformkort követő évtizedekben sem lanyhult, ők és családtagjaik lépten-nyomon felbukkannak a különböző pest-budai német nyelvű protestáns egyletek alapításakor. Például az általuk létrehozott Országos Protestáns Árvaegyletben (1859) a német nyelvű oktatás legharcosabb támogatóiként léptek fel, minden eszközzel igyekeztek a magyarítás útját állni. Végül vereségük után szinte kivétel nélkül távoztak. Mentségül szolgáljon, főként ha tekintetbe vesszük, mekkora mennyiségű és milyen sokféle forráson alapszik a kutatás, hogy nem várható el a szerzőtől a század második felében keletkezett egyesületek iratanyagának beható ismerete. De az időközben bekövetkezett politikaigazdasági-társadalmi változások hatása sem hagyható figyelmen kívül. Összegezve, a német nevek magyarra fordítását csak abban az esetben lehetne elfogadni, ha Tóth Árpád a forrás pontos lelőhelyén kívül a szöveg eredeti nyelvét is feltüntette volna, hiszen ennek is lehet információértéke, így csupán a bevezetőből tudhatjuk meg, hogy a mellékletben közölt német és latin nyelvű dokumentumokat a szerző fordításában olvashatjuk. Végül néhány olyan kritikai megjegyzést szeretnék tenni, amelyek nem annyira a szerzőre, mint inkább a L'Harmattan kiadóra vonatkoznak. Kifejezetten hasznos lett volna a kötetet mutatókkal kiegészíteni. Ez nem csak a téma iránt mélyebb érdeklődést tanúsító kutatók munkáját könnyítette volna meg jelentősen, hanem a főváros reformkori történetében kevésbé jártas olvasók számára is élvezhetőbbé tette volna a könyvet. így csak nagy nehézségek árán, laponkénti átnézéssel idézheti fel az olvasó a különféle egyletekben újra meg újra felbukkanó, számára gyakorlatilag ismeretlen polgárok életévei-tevékenységével kapcsolatos pontos lelőhelyeket. Sajnálatos, hogy egy ilyen igényes, a korszak kutatói számára gyakorlatilag megkerülhetetlen munka későbbi felhasználását nagyban korlátozhatja ez a „technikai" hiányosság. WALLMANN, JOHANNES: Kirchengeschichte Deutschlands seit der Reformation. Tübingen, 2006 6 . Mohr Siebeck. GÉRA ELEONÓRA: Országos Protestáns Árvacgylct és Árvaház. In: Protestáns Szemle, 64. Új folyam, 11. (2002) 3. sz. 121-124. p.
