Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 2. (Budapest, 2007)
RECENZIÓK - Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban Ismerteti: GÉRA ELEONÓRA
Tóth Árpád: Önszervező polgárok 465 tőségekhez mérten igyekszik minél pontosabb képet adni az egyesületek belső működéséről, a különböző társadalmi állású tagok egymáshoz való viszonyáról, s mindemellett kísérletet tesz a városi tanács és az egyesületek közti viszony ábrázolására is. Figyelemre méltó az az alaposság, amivel a lehető legtöbb egyesületi tag vagyoni helyzetét, társadalomban elfoglalt helyét rekonstruálni igyekszik. Előbbi állításom igazolására csupán egyetlen példát hoznék fel. A temetkezési és betegsegélyezési egyletek témakörénél teszi fel a szerző azt a kérdést, hogy vajon van-e összefüggés az ilyen típusú alakulatok és a temetkezések költségeinek változása között. Ennek az egy kérdésnek a megválaszolásához a temetkezési vállalkozások haszonbérletére vonatkozó iratok mellett, több mint száz személy hagyatéki anyagát nézte át. Munkájához a könyvtári-levéltári anyagokban található dokumentumokon túlmenően magántulajdonban lévő anyagokat is felhasznált. Ilyen például Liedemann Frigyes feleségének naplója. Minden fejezetet rövid, de lényegre törő összegzés, illetve kitekintés zár le. Szinte mindegyik befejezés egy-egy külön kis gyöngyszemnek tekinthető, néhol már-már definíciószerű meghatározásokkal. Az úgynevezett kitekintésben a témakör nemzetközi vonatkozásaival ismerkedhetünk meg, végül a szerző a külföldi példák bemutatása után rámutat a hasonlóságokra és az eltérésekre. A kitekintésekben a szerző elsősorban az angol nyelvű szakirodalmat és párhuzamokat részesíti előnyben. Tóth Árpád többször hangsúlyozza az egyesületi mozgalom hátterében sejthető vallási-szellemi irányzat, az úgynevezett pietizmus jelentőségét. Magát a pietizmust azonban csak igen szűkszavúan definiálja. A pár mondatból álló megfogalmazás, melynek forrásaként Johannes Wallmann nagyjelentőségű müvét jelöli meg, illetve a kötetben található egyéb utalások is a pietizmust egységes irányzatként mutatják be. Ezt azonban már a hivatkozott mű szövege is cáfolja. Wallmann magyar nyelvre lefordított munkájának bevezetőjében elsőként a pietizmus széttagoltságáról, a fogalom körülhatárolásának nehézségeiről tájékoztatja a téma iránt érdeklődőket. A Schedius Lajos által képviselt, úgynevezett hallei pietizmus eszméit semmi esetre sem tekinthetjük azonosnak Mária Dorottya Württenbergből magával hozott pietizmusával, mivel a két irányzat már az előző században kölcsönösen elhatárolódott egymástól. Hartmut Lehmann württenbergi pietizmussal kapcsolatos kutatásai egyébként is bebizonyították, hogy azok a megállapítások, amelyeket Max Weber a (hallei) pietizmussal kapcsolatban tett, erre az irányzatra egyáltalán nem igazak. A nádorné udvarában egyébként a halleiek által elutasított, sokak által pietistának egyáltalán nem tartott herrnhuti testvérközösség tagjai is menedékre találtak. Az ő hívására telepedett meg végleg a magyar fővárosban a szigorú neopietisztikus elveiről ismert Skót Zsidómisszió. Egyébként a pietizmus Max Weber által is használt fogalma helyett, szerencsésebbnek tartanám a neopietizmus megnevezést, hiszen a 19. századi pietizmusra elsősorban ezt használják. A neopietizmus gyökerei tagadhatatlanul a 17. század utolsó harmadában kibontakozó pietizmusra nyúlnak vissza, de azzal nem tekinthető teljesen azonosnak. A 19. század első felében német és angol területeken, főleg nagyvárosokban kap újabb erőre a pietista szellemiség, melynek egyik jellemzője, hogy a teológiai kérdések helyett inkább a társadalom legégetőbb problémáinak megoldására törekszik különböző eszközökkel. A német pietizmus és neopietizmus kibontakozásáról, intézményeiről rövid, de tartalmas áttekintést ad a már említett Johannes Wallmann hat kiadást megért, a német teológiai karokon tankönyvként használt egy* WALLMANN, JOHANNES: A pietizmus. Budapest, 2000. Magyarországi Reformárus Egyház Kálvin János Kiadója. Ford.: SZABÓ CSABA. ** Uo. 13-17. p. *** Uo. 15. p.
