Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
Fővárosi magántörténelem - Horváth J. András: Lesz-e múltad Kovács János? – személyes magániratok Budapest Főváros Levéltárában
kitöröltetett nemcsak a személyes, de az írott emlékezetből is... A közlevéltárak esete a posztmodernnel Nilsson az egyéni sors emlékezetének megőrzésében játszott szakmai felelősség kérdését veti fel. Bizony, nagyot fordult a világ az asztalossegéd halála óta, hiszen a 20. század elején felbukkanó (Freud, Bergson, Proust, Halbwachs), majd a század vége felé ismét, újult erővel jelentkező „emlékezetkonjunktúra” (K. Horváth Zsolt kifejezése) nyomán a levéltárak világában is új törekvéseknek lehetünk tanúi. Korábban periférikusnak, mellékesnek tekintett személyes jellegű források tűnnek egyre izgalmasabbnak, s a közlevéltárak egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek ilyen típusú adatok mennél közvetlenebb rendelkezésre bocsátására. Igaz, a kutatói érdeklődés ilyen jellegű módosulása nem éri teljesen váratlanul a levéltáros társadalmat. Hiszen a század közepétől fogva végbement társadalomtörténeti paradigmaváltás folytán is már komoly figyelemben részesültek a társadalomszerkezeti elemzések szempontjából fokozottan hasznosítható egyes irattípusok (adókönyvek, statisztikai adatfelvételi lapok, gazdasági iratok stb). Ám a jelenlegi, hangsúlyosan az egyénre, valamint az egyéni és a kollektív emlékezetre irányuló figyelem azért mégis új helyzetet teremt. Ez a fajta látásmód már végkép nem éri be a politikai és társadalmi folyamatok átfogó taglalásával és általános jellegű tanulságok levonásával. Az egyedi, a személyes, a konkrét élethelyzeteket és viszonyokat a maga kötöttségeiben értelmezni és érzékeltetni igyekvő megközelítések kerülnek egyre inkább előtérbe. A szemléleti megújhodást szolgáló elméleti fogódzók bőséggel állnak rendelkezésre. (Pusztán a legismertebb iskolákat és jelesebb szerzőket említve: az Annales harmadik nemzedékéhez soroltak: Emmanuel Le Roy Ladurie, Jaques Le Goff, Jaques Revei; az olasz és amerikai mikrotörténeti iskola képviselői: Edoardo Grendi, Carlo Ginzburg, Giovanni Levi, Natalie Zemon Davis; a német Alltags- geschichtéhez tartozók: Alf Lüdtke, Hans Medick; a történeti antropológiai szemléletmódhoz sorolt Michel Foucault, Roger Chartier, Robert Darnton; a mindezt posztmodern történetírásként értelmező szerzők: Frank Ankersmit, Reinhart Kosseleck, Hayden White, Paul Ricoeur; s persze a hazai recepció úttörő képviselői: Gyáni Gábor, Kövér György, Szíjártó István, K. Horváth Zsolt munkái jól ismertek a levéltári forrásokat rendszeres jelleggel alkalmazó kutatók körében.) A személyes jellegű források értelmezési lehetőségei, egyéni és kollektív emlékezet összefüggései és elemzési esélyei szempontjából Maurice Halbwachs, Jan Assmann és Pierre Nora neve külön is említendő. Ok, ha eltérő irányokból és hangsúllyal is, de mindhárman az egyéni és a kollektív emlékezetre vonatkozó, valamint azoknak a történelemhez kapcsolódása tárgyában vetettek fel a megőrzendő források szempontjából is fontos kérdéseket. Maurice Halbwachs főként az individuális emlékezet kollektívumhoz kapcsolódó meghatározottságát hangsúlyozta, s vélte úgy, hogy személyes kötődéseink, valamint a jelenbe való társadalmi beágyazódásunk 4
