Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)

Testközelben - Papp Barbara: Frontszolgálat, távszerelem (Egy tizenéves lány második világháborús levelezése)

mástól, azt, hogy nem engedtek minket megesküdni [sic!].”64 „Ha szeretsz” - effajta kételkedés nem csupán ebben az időszakban jellemezte kapcsolatukat, és Jani nem csupán a már idézett, első oroszországi levelében adott hangot annak, hogy nem teljesen bizonyos Klára érzéseiben. Újra meg újra felvetette: a lány talán nem is gondol rá; talán elfelejti őt, amikorra hazakerül; talán nem - vagy nem szívesen - hordja a jegygyűrűt; talán nem kívánja, hogy megesküdjenek. A fiú elhagyatástól való félelme különösen erő­teljesnek tűnik: számos alkalommal ké- ri-inti szerelmét, hogy vigyázzon a fejére (ti. el ne csavarják, be ne kössék); félti, amikor koszorúslányságot vállalt egy másik fiatalember mellett; rossz előérzetéről szá­mol be közös jövőjükkel kapcsolatban. Egy alkalommal kínzó álmát is megosztotta a lánnyal: Klára az esküvőjére készült, hosszú fehér ruhában állt előtte, és kérte, hogy majd nézze meg a templomban. Jani az álomban csodálkozva kérdezte, hogyan le­hetséges ez, amikor ő a vőlegény - mire a fehér ruhás lány felnevetett. A fiatal katona ugyan csak rossz álomként fogta fel a dol­got, s levele szerint nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, ám a tény, hogy papírra vetette a látottakat, mégis arra utal, hogy komolyan foglalkoztatták az éjszaka eseményei, és talán jegyesétől várt volna megnyugtatást, biztatást. Klára azonban nem volt képes eloszlatni kétségeit, s úgy érezte, inkább neki van szüksége arra, hogy Janitól számtalanszor hallhassa, a fiú igazán szereti őt. A fronton lévő fiatal tiszt ennek folytán nem csupán a 64 Uo., 1944. november 14. megkésett válaszok és fénykép-küldemé­nyek miatt tett neki szemrehányást, de gyakran jelezte: nem érti a lányt, vajon mi­ért nem veszi komolyan az ő oly nagy hév­vel tett vallomásait. Jani olykor duzzogó- nak, olykor bosszúsnak nevezte magát amiatt, hogy jegyese még mindig nem érzi magáénak ezt a szerelmet. „Vagy még ke­vés a gyűrű is vagy mi baj van” [sic!] - só­hajtott fel tanácstalanul. Mindezekre a sér­tődésekre és bizonygatásokra azért kerül­hetett sor, mert - mint a fiú leveleiből ki­derül - Klára nem a viszonyuknak megfele­lően bizalmas hangon szólott hozzá, nem nyilvánította ki egyértelműen érzelmeit, és amikor ezt az ifjú felvetette neki, azzal védekezett, hogy kételkedik partnere ér­zéseiben. Jani hiába biztatta bizalmasabb hangnemre, ezzel csak igen kevéssé ért célt, bár néha jelezte, hogy szívesen beszélne a szerelméről, éppen úgy, mint ahogy jegyese szokott neki beszámolni a vágyairól, amely- re azonban feltehetően sohasem került sor. A fiatal katona szovjet fogságba esett, egy szibériai táborba került. Klára 1946 vé­gén már egy másik fiú oldalán viselte a hosszú, fehér ruhát. Jani: „Minden elmúlik egyszer (csak egyvalami nem, a mi szerelmünk...)”65 Magyarország hadba lépését követően új erőre kapott a háborús slágerek gyártása, amelyek — a rádiónak, mozinak, dalosköny­veknek köszönhetően - csakhamar hatal­65 Uo., 1944. január 8. 45

Next

/
Oldalképek
Tartalom