Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)
Kitaszítva – máshol, másként - Kunt Gergely: Az idő partján. Egy hadifogolynapló narratív pszichológiai elemzése
mind pedig a fiához szóló utasításokban a többes szám első személy használata nélkül ír, mintha a csemeték közös neveléséről, a kaszálás későbbi megtanulásáról a fogolytáborban várhatóan bekövetkező halála miatt végleg le is mondana. így életére mint befejezett, immáron lezárult időszakra tekint. Hasonlóan lemondó, reménytelenségről tanúskodó feljegyzések az új füzet19 beszerzését megelőző negyedik napon is tettenérhetők,20 ám még az azt követő néhány nap írásai is meglehetősen rövidek. Radikális változás a diárium alapanyagául szolgáló nagyobb mennyiségű papír beszerzését követő napokban áll csupán be. Az első hosszabb visszaemlékezést követően az írásokban most már pozitív irányú módosulással találkozunk. A deprimált szakaszhoz hasonló megfogalmazások ekkor már a visszaemlékezések közé beékelődő kurtább írásokban sem érhetőek tetten, s halálfélelmét sem említi már meg, csak betegségének fizikai tüneteit írja le néha. Gondtalan múltba menekülését mi sem illusztrálja jobban, mint hogy gyakran tűnik fel gyermekként, édesapjával s testvéreivel [Boris, Terus]. Az első, kifejezetten a gyermekkorba történő visszahelyezkedéssel kapcsolatban is fontos megfigyelni, milyen részletesen és hosszasan festi le az egykori hétköznapokat, s mennyire képszerűen emlékezik: „Mostanában az én jó apám sokszor lelki szemeim elé kerül. Szép bájos is A kenyér a dohánnyal szemben csak a második helyen állt a hadifogolytábor fizetőeszközeinek rangsorában. Azonban a naplóíró csak kenyeret cserélt, s ez éhezését vonta maga után. A naplóírást a rendelkezésre álló papír mérete mellett befolyásolta az is, hogy az éjszakai szolgálat alatt mindenki által szeretett ember volt. Ősz korában is egyenes mindég fiatalos. Úgy előttem van, ahogy jön haza este a boltból az öreg Frankli bácsival. Fürge egyforma léptekkel jönnek. - megkondul a kisha- rang, úrangyalára harangoznak, leveszi kalapját és már vissza sem teszi, úgy lobogtatja a szél ritka pár szál haját mint soha nem ismert kis unokájának Ilikének. Elhalad a liget mellett; most odaérnek Rác asszony sarkához. Frankli bácsi elköszön. Apuka jön tovább a cúkrász, a kofa, Bodolik(?) üveges előtt a nagy kapú alatt már talán várjuk és kisérjük kézenfogva fel a mi kedves gangunkra. .. ” A sanyarú jelenre vonatkozó száraz bejegyzésekkel szemben ekkor a múlt egyes eseményeinek részletezésével találkozunk. Megidézi például az egykori vasárnap délutá- nők megszokott rendjét; úgyszintén az édesapjára történő emlékezés keretében rögzíti, ahogy „...ül, szivar (az ebédutáni) füsttel tele minden és ő jóízű megjegyzésekkel kísérne a legények és leányok sétáját, várja a kocsit. Én már szaladok a városházára megtudni Braun fuvaros melyik kocsisa visz bennünket. Megvárom míg befog és hazavitetem magam. Rohanok be. »Itt a kocsi«. Ez a jelszó. Boriska Teruska adják tovább. Általános készülődés, pakolás, öröm. Kocsikázás. Szt Jánosi (?) csárda, Mezőberény, Békési erdő, kondorosi csárda, tárcsái tanyák. Minden végcélnál jóízű uzsonna vagy az ott levő volt-e asztal. Július 7-én megemlékezett arról, hogy a levelet - amelyet a naplótól külön írt - a családjának ekkor írta, augusztus 5-én pedig azt írta le, hogy már nincs min írni az őrségben. 2o Ezt jól illusztrálják a következő bejegyzések (június 16-án, 19., 29., 30., július 5., 7., 11.) 151
