Fővárosi magántörténelem - Budapesti Negyed 68. (2010. nyár)

Kitaszítva – máshol, másként - Kunt Gergely: Az idő partján. Egy hadifogolynapló narratív pszichológiai elemzése

val hozható összefüggésbe. A rövid és töredezett bejegyzésekben (május 20—július 16.) instabil érzelmi állapot érhető tetten azokban a sorokban, amelyek a naplóírás passzív állapotában születtek, s ez halmozottan érvényes az orosz hadifogság kezdeti heteire. Ám a rendkívül rövid, csupán egy-két mondatból álló bejegyzések úgyszintén erre a passzív és deprimált állapotra vezethetőek vissza; ekkor a naplóírás is háttérbe szorul. Június negyedikén így emlékezik vissza elhurcolására: [május - K. G.] „29. én nagyon beteg voltam. Az a tudat, hogy ott hagytam családomat, teljesen levágott. Járni alig tudtam, húztam a lábamat és szédültem, ha körül néztem. Istenem csak Te segítsd meg Őket. Elővett a fejgörcs teljes mértékben.” Az ugyanezen a napon készült s aktuális állapotát tükröző bejegyzés úgyszintén súlyos mélabú jegyeit viseli magán: „Jun 4.: Nem bírok megnyugodni mindég a sírás fojtogat ha rájuk gondolok. Egész nap üldögélek és nézek magam elé, ritkán gondolkodom. Nem érdekel semmi.” Majd hetente többször megemlékezik rossz hangulatáról. Mindegyik bejegyzés teljes kilátástalanságot, s tehetetlen beletörődést tükröz: „Jun 8: Nem bírok magamhoz térni levertségemből. Én vagyok a legcsendesebb és ez már mindenkinek feltűnt.” Egy nappal később egy lesújtó hazaindulási hír kapcsán jegyzi meg: „Jun 9 Természetes, hogy az ilyen gondolatok nem segítenek hangulatomon

__ És még csodálkoznak, hogy állandóan rossz kedvem van.” Levertsége még egy hónappal később is tükröződik a bejegyzésekben: „Julius 10. Élek mint egy állat, még azzal sem törődöm, mikor érünk

haza.” Depresszív hangulata két félelemből táplálkozik. Részint abból, hogy a hazaindulás dátuma az egyre kevésbé kézzelfogható távolba tolódik, azonban ennél jóval nagyobb félelem is gyötörte, mégpedig az, hogy soha többet nem tér haza, mert nem éli túl az orosz fogságot. A családtól való örök elszakadás nyomasztó gondolatát kiújuló betegsége is erősítette benne, amelyre már június legvégén is tett utalást: „Nem jól vagyok, pedig félek most beteg lenni”. Azonban majd csak két héttel később veti papírra, hogy mitől retteg: „Julius 12. Csütörtök. Hűvös, borult. Semmi hír. Dut 4 h. Aratnak a drótkerítés mellett. Egy arató gép, 2 ember, 3 asszony, 2 gyermek. Nézem, nézem és nagyon fáj valami. Talán nem kerülök haza soha. Rosszul is érzem magam, mindég. Attól félek, itt halok meg. Úgy néz ki a helyzet, mintha sohasem tudnánk innen megszabadulni...” Ebejegyzés későbbi része mintha végrendelkezés lenne, a legfontosabb utasításokat gyűjti egybe. Életén végigtekintve, mint gazdálkodó nagybirtokos szólítja fel kisfiát az aratás általa nem gyakorolt tevékenységének elsajátítására, amelyet - kint az idegenben - a tábor drótkerítésén kitekintve látott: „Patyikám tanulj meg kaszálni! Én sohasem próbáltam és most sajnálom, szép munka.” A kaszálás kiemelése azért is fontos számára, hogy majd a birtokot jó kezekben tudhassa. Feleségének rövid és határozott tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogy miképpen nevelje a gyerekeket: „Általában Ilonkám rá kell szokatni a gyermekeket a kitartó testi és szellemi munkára már most. Kis feladatot kitűzni és megkövetelni annak végrehajtását.” Mind a feleségéhez,

150