Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
meleg, gyermekes indulaton, amely minden porcikáját eltölti és gyakran oly erővel ragadja meg, hogy keskeny melle belerezdül. Úgy érezte, hogy vallásos tisztelettel szereti ezt az asszonyt, aki most valószínűleg magába elmélyedve ül a kandalló parazsánál és ugyanily gondolatokkal foglalkozik, mint ő. Vájjon elérhetik-e valaha egymást? Vájjon célhoz vezet-e csöndes küzdelmük? Némelyik pillanatban ez esti vándor azt hitte, hogy: igen, és ez szárnyat ád reménységeinek, azután szomorúság fogja el és a lelke tisztában van vele, hogy ez a viszony örökké ábránd marad s csak szenvedést juttat neki. Az asszony sokkal nyugodtabb, egyenesebb lelkű, semhogy a házassága tisztasága ellene vétene; a férjjel való szakításnak útját állják a gyermekek, akikhez rajongó, szinte oktalan szeretet fűzi. Ezt a két akadályt nem lehet legyőzni, s az ügyész a homályban egyszerre maga előtt látja az élet, a könyörtelen, hideglelkü élet zord ábrázatát, amely gúnyos mosollyal néz le a törpére, aki föl merte vele venni a harcot. A vidéki városkára sötétség borult. A sétálót útja több ízben a hentesbolt előtt vitte el. Az apró kirakatban izzadó hurkák lógnak; az üvegpolcon kocsonyává fagyott paprikás ételek, egy ráncos disznófej (szájában almával) állanak. A hentes olykor az üzletajtó elé jön és figyelmesen nézi Ráskait, akit ez a kíváncsiság még idegesebbé tesz s végül arra késztet, hogy az utca másik oldalára menjen át. Az ügyész tovább gondolkodott s úgy érezte, hogy minden egyes embernek tulajdonképpen két jelleme van. Az egyiket a sorstól kapta, ez őszinte, nyers, következetlen; a másikat a miveltség, a társadalom, a világ akasztotta rá, ez ajellem hideg, öntudatosjózan. íme, ő is e percben sírni szeretne, a földet verné a fejével s ehelyett föl és alá kell járnia, oly ravasz arccal, mintha csakugyan csupán sétálna és nem a piros-párkányos ház ablakait kémlelné. És tovább: ha a belső érzése szerint cselekedhetne, vadul ragadná magával ezt a csöndes asszonyt, aki elgondolkodva ül ódon karosszékben és vinné, vinné, el, ösmeretlen országba, idegen emberek közé, hogy uj életet kezdjen vele, hogy meglelje a mindenkit megillető boldogságot. De a belátás, a halandók nyugodt szabályai széjjelzavarják a dőre álomképet és vaskézzel mutatják meg mindkettőjüknek életpályájukat: az egyiknek a gonosz ábrázatu, vöröspárkányos házat, a másiknak a törvénykönyveket, a hivatali élet apró garádicsait, a mindennapi kenyér keserves robotját. A szabad akarat végtelen mezői helyett alacsony bolthajtásos, fojtó levegőjű pincében járnak, lassan vándorolva a fövényben a falig és onnét ismét vissza, a másik falig. És ez Így megy ma, holnap, mindörökké és a sötétségben egymásután maradoznak el oldaluk mellől a fiatalság, a reménység, az élet nemes céljai, mig egy este szembe nem találkoznak az elmúlással, amely csöndesen teszi fáradt vállukra csontos kezét. 89
