Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
tüdővész áldozatai lettek. A másik az igazgatóra panaszkodott, hogy embertelenül bánik velük, a harmadik az alacsony bért emlegette, a negyedik a sok munkát. Az asszonyok a gyerekekről beszéltek: a lakásuk egy víz, a porontyok görvélyesek.- Az úristen előtt majd számolnak - dörmögte fagyasztóan a piros baju- szú. Kezemben gyorsan mozgott az irón, mindent följegyeztem. Öröm fogott el, hogy minden jól megy, a tudósítás terjedelmes és alapos lesz. Szívem sebesebben dobogott, arcom kigyúlt. A munkások, látva buzgóságomat s jóakaratomat, kezdték belátni, hogy nem vagyok áruló, szívesen szorítottak velem kezet, s elhívtak a korcsmába, hogy ott még részletesebben írják körül az előzményeket. Könnyen hívő, gyorsan változó nép ez, örökös nyomorral s örökös bizalommal. Ok még nem tudták, mi fog történni: én már tisztán láttam. A nép elkeseredése nagy volt, alapjuk is volt rá, mert rettenetes munkáról volt szó, a bányák üzemét éjjel-nappal folytatták, tizenkét-tizen- két óra esett egy emberre. A lakások elszomorítók voltak: apró ólakban húzódtak meg a családok, a falakon csillogott a salétrom, a szurokpapírral bevont födeleken átsüvöltött a szél. Az élelmezési viszonyok is tűrhetetlenek: a hatezer munkásból álló telepen egy bérlő volt, aki tetszése szerint szabta meg a romlott hús és a portékák árát. Ami pénzt a bányászok kerestek, mind ide terelődött. A szörnyű hideg, mely keresztülhatolt a velőn s megpattogtatta a kohók fedeleit, még jobban ingerelte a népet. Alig volt ember, akinek tisztességes téli ruhája lett volna. A cseh munkásokon jobb időre emlékeztető vékony, kopott felöltő libegett, a többinek még arra se telt, nyakuk köré hosszú, piros gyapot kendőket csavartak s a fülüket rongyokkal kötötték le. Láttam egy három éves kis fiút, akin egy ócska, üveggyöngyös mantili, valami tiszttartóné elajándékozott ócskasága lógott, a gyerek szeméből kicsordult a hideg-sajtolta a könny. Elmentünk hát a korcsmába, egy barátságtalan, hosszú fészekbe, amelyben csípős pipafüst és erjedt sör szaga terjedt. A sarokban levő boglyas kemence köré telepedtünk s folytattuk a beszélgetést. Látszott, milyen könnyen hívő néppel van dolgom. Egy óra előtt még gyanakodva néztek rám, most már elmondtak mindent, még legtitkosabb gondolataikat is, amelyek abban összpontosultak, hogy az igazgató házát megrohanják. A melegben jobban érezték magukat, mint künn a zord fagyban; csöndesen énekelgettek, egy beesett mellű, kecskeszakállas emberfej lehorgasztva hegedült nekik. Derék emberek - gondoltam magamban - milyen kár lesz értök, ha holnap közéjük lő a katonaság. Elnéztem a piros bajuszút, aki kezére támasztott fejjel dúdolt s mintha láttam volna, ez a széles koponya hogy fog vérezni s a nagy, nedves szemek hogy merevednek meg. A kis 44
