Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
mantillos fiúcska holnapra árva lesz, s a bőrsapkás nem tör több követ. S ahol én járok, ott mindig ez történik, ma még jókedvűen parolázokaz emberekkel, holnap a holttestüket nézem. Ha tudnák, ki vagyok talán rég megöltek volna. De nem sejtik, nyugodtan fecsegnek s jóakaratúan bámulják gyorsan szaladó irónomat. Faluhelyen este, télen, kísértetekről szokás beszélni. Mikor kint süvült a szél, belül fölébred a fantázia s tarka képeket rajzol az elemek harcáról. Nem volt már mit mondanunk a sztrájkról, áttértünk hát erre a tárgyra. A bányászoknak sok legendájuk van a manókról, a jó tündérekről s a gonosz velencei emberről, aki mindenütt megjelenik, ahol kincsek vannak, magához váltja őket s aztán felpattanva a felhő hátára, tovább utazik új kincsek után. A legtöbb e fajta mesét ösmertem, de azért türelmesen hallgattam végig. Megint énekeltek egy szomorú dalt s aztán egyikök új tárgyat említett meg. Ezt mégnem hallottam, a halál kutyájáról szól. Látszott, hogy jelentősebb legenda, mert egyik a másikat biztatta, hogy mondja el.- Te beszélj Simon - fordultak a piros bajuszúhoz. - Te vagy a mi eszünk. A megszólított megtömte pipáját, kivárta, míg csönd lesz s aztán elmondta a halál kutyájának történetét.- Evekkel ezelőtt - kezdte el, - mikor még jó mód lakott erre s a földek nem voltak meddők, egy tarka kutya kóborolt erre felé. Úgy szakadt ide, senki se tudta kié. Förtelmes állat volt: kiálló agyarakkal, habzó szájjal és hosszú, hosszú nyelvvel. Az egyik szeme zöld volt, a másik sárga; a zöld éjjel is világított. Az ugatása rekedt volt, mint a csikorgó lánc, az egyik lábára, akár az ördög, sántított. Azt mondják, hogy egyszer Szent Mihálykor tüzet is okádott a keresztúton. A kis mantillos fiú megijedt és elkezdett sírni. Az anyja az ölébe vette, lekötötte a fülét, hogy ne halljon, Simon pedig megvárta, míg az asszony elkészül vele, aztán folytatta.- Senki magához nem merte venni azt az ebet, hiszen bizonyos volt, hogy a sátán küldte. A kutya künt csatangolt a réteken, de még eb társai se álltak vele szóba. Jaj volt annak, akihez közeledett. Hogy is tett? Úgy, hogy farkcsóválva szaladt egyszer Péter, az asztalos felé. Az asztalos megsimogatta és így szólt: „no, szép tőled, hogy végre megbecsülöd magadat.” Másnap vecsernyére Péter meghalt. Csönd lett. Egy öreg bányász fejbólintva közbeszólt:- Öt árva maradt utána. A piros bajuszú folytatta. 45
