Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Egy falu F önt, a határszélen, havas hegyek ölében fekszik Hrizsnyó falu. A stratégiai vonal éles vargabetűt csinálva tér el mellette, ide csak me­gyei utak vezetnek, amelyek durván odalökött kövei hiába várják, hogy a ko­csik simára tapossák; a fuvarosok inkább tarlón vagy dűlőn mennek, semmint a lovaik lábát kockáztassák. Egyébként is ritkaság, hogy kocsit lás­son az ember: az út szélén többnyire egy-egy hallgatag csendőr vagy drótos­tót halad s a törpe akácok szomorúan bólintgatnak utánok. Hrizsnyó tót falu s az idők folyamán alig valamit magyarosodott. Ma is még olyan elmaradott, mint a honfoglalás idején: a patak piszkos mederben szalad el a házak között és a legények bőrövükbe téve kezüket, állanak az eresz alatt. A kutyák szintúgy vonítanak, mint Szvatopluk idejében és a Hernád mellől panaszos leány-ének hallatszik. Egyforma, szomorú tót nó­ták ezek, messzire elnyújtott végső szótagjaik vádként emelkednek az ég felé: mért oly nyomorúságos a lét? Ennek a népnek soha nem volt fogékonysága semmi iránt. Mikor a nagy Zventibald felszólította őket, hogy kaszával, lándsával a magyarok ellen menjenek, a falu öregei ostobán bámultak maguk elé és nem tudták megér­teni, mért szánjanak hadba, holott nem vétettek senkinek s nem akarnak semmit. Mikor a magyarok lettek az urak és Muhira kellett volna indulni, a tótok ismét értelmetlenül néztek a kardot hordozó vitézre és nem tudták felfogni a haza és a szabadság fogalmát. Nem kívántak ők semmit, ki nem mozdultak gádoraikból és évezreden át hallgatagon görbültek a nehezen fi­zető föld felett. Fölöttük elvonult a történelem és a mívelődés anélkül, hogy nyomot hagyott volna, az idők járása nem rontott és nem javított raj­tuk. Lomhák és tehetetlenek voltak, mint a bagoly: az új idők madarai hiá­ba repdestek körültük, hiába csapkodtak feléjük csőrükkel - a suholy né­mán ült és maga elé meresztette szemét. Ahány élet e faluban volt, úgy hasonlított egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. A gyermek megszüle­tett, elindult a maga útjára a juhok és krumpliföldek közé s megöregedvén, amilyen öreg csak a szívós tót tud lenni, meghalt s bevonult a hegyoldalba épített temtetőbe. Senki se vette észre, hogy jött, senki, hogy eltűnt, csupán a matrikulába került egy névvel több. 37

Next

/
Oldalképek
Tartalom