Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
mindez új és érdekes volt, közepén Zsófikával, aki egyszerű szürke ruhájában a teát készítette és szomorúan nézett a spirituszlángba ... Otthon ilyenkor fektetik le a gyermekeket, gondolta el Domonkos és aztán felesége kiadja a cselédnek a kávét meg a reggelihez való cukrot, szótlanul, komolyan, míg ő az asztalához ül és valami olcsó regényt lapoz ... ez így megy nap-nap után, év-év után, minden este kiadják a kávét és nincs az a földi hatalom, amely meg tudná akadályozni, hogy kilenc órakor a cseléd ne jöjjön a cukorért. Megborzongott és fölkelt, mosolygott.- Már jobban vagyok, Zsófika - szólt kezeit dörzsölgetve, - úgy látszik kissé megfáztam. Az asszony vissza próbált rá mosolyodni.- Önnek jobban kell magára vigyázni - mondotta gyöngéden, — az őszi esték veszedelmesek. Gyöngéden Domonkos homlokára tette a kezét s megijedt a forróságától.- Mégis láza van — mondta ijedten, - az ütere hogy lüktet s a feje egy tűz. Talán jó volna ha az orvoshoz menne.- Nem, nem - tiltakozott Domonkos, - meleg van s olyan jó itt lenni... maga mellett egyedül, egy más világban. Megfogta az asszony a kezét és mint régen szokta, a homlokába simította selymes haját.- Zsófika - mondta csendesen,- Zsófika. Ki gondolta volna, hogy még találkozunk az életben. Az asszony odaült melléje a pamlagra mosolyogva, megdermedve nézett a kályha tüzébe- Most már más lesz az életem - mondta Domonkos, - nyugodtabb, szebb s lesz egy gondolatom, amely éltet s bizalmat önt belém... Mert ha együtt nem is lehetünk, lélekben mindig egymás mellett maradunk, soha el nem válunk. Mindegyikünk tovább éli a maga világát, idegen emberek között, de azért esténkint a lelkünk találkozni fogs erről nem fog tudni senki, senki más. Most már tudom azt is, miért küzdöttem eddig, mert éreztem, hogy minden egyszer megváltozik, a nyomorult rablánc mégis csak lehull rólam. És úgy is történt, nem is történhetett másként, ez adott erőt, e nélkül összerogytam volna. És ez ad önnek is erőt ... ugyebár? Az asszony megsimogatta Domonkos tüzes homlokát.- Ne izgassa fel magát - szólt halkan - Nem volna nyugtom, ha így kellene elválnunk hogy ön beteg ...- Nem vagyok beteg - felelte a férfi, érezte, hogy a szoba nagyobbodik körülte s a kályha lassan forogni kezd. A szeme nem látott biztosan és a füle zúgott. Lecsukta pilláit s nagy megkönnyebbülést érzett, a szemhéján ülő 31
