Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
- Gyakran jár erre? - kérdezte az asszony egy kis szünet után.- Nagyon ritkán. Nem beszéltek tovább. A férfi elgondolkozott az életen, ezen a szomorú, piszkos csatán, amelynek csak vereségei vannak s amelynek apró kapaszkodása, szüntelen küzdelmei sohasem tetszettek olyan silányaknak, megvetni valóknak, mint ebben a percben. Annyi szép reményből, Íme, semmi se lett; keservesen megszolgált kenyér, egy neki idegen asszony s temérdek gond a kisérőtársa. Tisztán látta magát, amint fáradt vándor alakjában az évek hosszú során át meggörnyedt háttal hordja a rabigát, cél nélkül, öröm nélkül, mint azok a szomorú hegyi lovak, amelyek itt az ablak előtt cipelik a boronát. Most érezte évek óta először, hogy volt benne valami nemesebb tartalom, amely magasabb célok elérésére jogosította, de a mindennapi kenyér után való harcban érvényesülni nem tudott, egyre fogyott s végre egészen eltűnt, hogy most megint napvilágra kerüljön. Mindezt meg szerette volna mondani az utitársának, de az ajka nem akart megmozdulni s csak a szemében gyűlt ki egy kis fény. Az asszony megérezte ezt a tekintetet s el akarta kerülni. Kinézett az ablakon, de minduntalan vissza kellett fordulnia, delejes erővel vonzotta a férfi - pillantása. Nem tudott számot adni a lelkében megmozduló érzelmekről, csak nagy bágyadtságot s végtelen szomorúságot érzett, amely azonban mégis mintha átmelegítette és csillapítóan járta volna át testét. Olyan jól esett így ülni és semmire sem gondolni, mindent elfeledni s érezni a férfi bánatos tekintetét, amely szomorú útjában elfáradt üzenetként az élet romjairól szállott feléje. A vonat lassan kanyargón végig a folyó mellett s aztán a hegyek közé ért. Csöndes őszi eső kezdett peregni, az ablaktáblákon szürke vonalak szaladtak végig. Domonkos azt gondolta, hogy a helyzete nevetséges s beszélni kezdett. Iparkodott vidámabb lenni s jóllehet alig ösmerte, a pesti színházi életről mondott el egyet s mást, aztán rátért a hivatala-munkájára és a főnökét, Vargát kezdte dicsérni. Ezt a családot az asszony is ösmerte - felsőmagyarországiak voltak -sa beszélgetés most már valamivel élénkebb lett. Egy kis állomásnál egy pap szállott be, aki csuromvizes volt s erősen köhögött. Elhallgattak s újra nem hallatszott egyéb, mint a kerekek dübörgése, a lelkész nehéz lélekzete és az ablakok csöndes rázkódása. A következő állomásnál a pap kiszállott s akkor megint egyedül maradtak. Domonkos ekkor ama pör magyarázatába fogott, amely Patakra szólította. Az asszony figyelmesen hallgatta, jóllehet alig értett belőle egyet-mást s csak olykor vetett egy félénk pillantást a szabadba, mintha attól tartana, hogy valaki ott áll és szigorú tekintettel figyeli meg, amint egy férfivel beszél, akivel nem lett volna szabad össze találkoznia. De kint nem állott senki, a szántóföldek fölött nehéz felhő csüngött s a töltésmenti vadvizet lassan borzolta a szél. 25
