Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Dél volt, mikor Patakra érkeztek. Amint az állomáshoz közeledtek, az asszony tétovázva nyújtotta kezét Domonkosnak.

— Isten vele - mondta halkan.

A férfi merően, ijedten nézett rá, úgy, hogy az asszony megdöbbenve vonta ki kezét Domonkos ujjaiból.

— Ha most elhagy, soha többet nem látjuk egymást - szólt a férfi idegesen. -Az nem lehet, hogy már elváljunk. Az nem lehet! - tette hozzá szinte kiáltva.

Az asszony elsápadt.

— Az istenért - suttogta - mit akar tőlem? Én nem vétettem önnek semmit se.

Szemébe köny szaladt s amint így nyomorultan, megtörtén ült, nemcsak megindító, de szánalmas is volt. Domonkos megsajnálta s melléje ült.

— Ne gondoljon rólam rosszat - szólt gyöngéden - de nem tudok öntől így elválni. Mindig jóbarátok voltunk, most is azok maradunk. De mindenre, ami szent, kérem, legalább arra nyújtson módot, hogy még egyszer beszélhessek önnel, mielőtt örökre elszakadnának az utaink. Annyit megérdemelünk az élettől, hogy legalább még egyszer kezet szoríthassunk.

Az asszony félve húzódott el tőle.

— Én délután elvégzem a dolgaimat s azután felkeresem önt - szólt Domonkos és érezte, hogy fáradt teste megremeg.

— Az nem lehet — szólt az asszony elvörösödve. - A városban sokan ösmernek.

— Nem kell a városban találkoznunk - felelte Domonkos. - Kint a kerteknél megvárom s azután elsétálhatunk a Kálvária felé, ott ilyenkor nem jár senki.

Zsófika nem válaszolt. A vonat beszaladt az állomásra. Szegényes vidéki állomás volt, vadszőlős, keskeny épülettel, amelyet az országút sara elnyelni látszott.

— Ott lesz? - kérdezte a férfi s tekintetét rászögezte az asszony sápadt arcára.

— Minek kell ennek így lennie? - szólt az asszony.

— így kell lennie - mondotta Domonkos és leszedte a kalapskatulyákat a polcról. - Öt órakor ott várom.

Némán váltak el. A férfi beült a társaskocsiba és beérkezve a városkába, idegesen a munkája után látott. Máskor szeretettel végezte el ezeket a feladatokat, amelyek kizökkentették a rendes hivatali kerékvágásból, új embereket és új vidékeket sodortak feléje, de ma kopottnak és nyomorultnak látszott az egész város, lassan gondolkodó polgáraival és lusta tisztviselőivel. Úgy tetszett neki, hogy amit ezek lassan, piszmogva, órák alatt végez26