Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
a lány ezé az emberé, aki valahol Dalmáciában gazdaságot is íratott volna rá. Bizonyítani persze az ilyesmit nem lehetett, s a mendemondák kútforrásai csak öreg cselédek voltak. Kétségtelen az, hogy az asszony igen tudott a férfiakkal bánni, felfogta és megnevette minden tréfájukat, nem utálta őket, ha egy kicsit mámorosak voltak, s reggelenként, átmulatott éjszakák után oly kedvesen énekelt nekik, hogy még azoknak is tetszett, akik egyébként idegenkedtek tőle. így hát udvarlója állandóan sok volt, örege, fiatalja egyformán, s a többi asszonyok méltán haragudhattak rá. Az asszony mellett ülő két férfit érdemes volt megfigyelni. Simonné nem akarta mutatni, hogy valamelyiknek kedvez s inkább csak érezni lehetett, hogy a tiszt felé húz. Néha, amint körülnézett a társaságon, hogy van-e mindenki előtt ennivaló, tekintete rávetődött a fiatalemberre is, s egy vonalnyit titokzatosabb lett, de a következő pillanatban újra a figyelmes gazd- asszony volt, aki egyformán szíves minden vendégéhez. Néha maga elé nézve elmosolyodott, és aztán összeborzongott: ki tudná, miért? Hogy a tiszt némelyes előnyben van, azt a bal szomszéd, a pirospozsgás birtokos igazolta leginkább: rosszkedvű volt, haragosan ette a pecsenyéket, és gúnyos tekinteteket vetett vetélytársára. Tulajdonképpen azt akarta mutatni, hogy lenézi őt, s ő a legény a csárdában, de az arcjáték nem sikerült, és rosszul leplezte, hogy a birtokos szekerének rúdja kifelé áll. A hangulat csakhamar élénk lett. Az urak szorgalmasan ittak, és gőzmalmokról, kutyákról, puskáról és választásokról beszéltek, miközben az arcuk olyan piros volt, mint a főtt ráké. Egy öreg, borvirágos orrú inas komoly képpel hordta körül a tálakat, s néha sóhajtott egyet. Már ösmerték ezt a gyöngéjét, s azért némelyek ki is zsákmányolták: amikor cérnakesztyűs markában a pecsenyéstállal tovahaladt, és egyet sóhajtott, az egész társaság elkezdett kacagni. Az inas nem szólt semmit, csak megköszörülte a torkát, és szörnyű komolysággal ment egy vendéggel odébb. A lány mellett Fábián ült, aki nem evett semmit, s ahányszor az inas megkínálta valamivel, fáradtan intett kezével. Szomszédnőjével különös dolgokról beszélt; így a lelki rokonságról, a láthatatlan dimenziókról és a háziiparról. A lány azt a csöndes megvetést érezte, amelyet a nőkben a beteg és gyáva férfiak keltenek, s amely egy pillanat alatt határozott, eltörülhetetlen képpé jegeceződik. Ha csak szerit tehette, nem nézett az udvarlójára, de azért megérezte közelségét, ahogy megérezzük, ha háttal fordulunk is feléje, egy dohos barlang szá- dájának fuvallatát. Fábiánnak tetszett a lány, mert erős és egészséges volt, különb, mint ő, akinek minden pillanatban orvos és patika kellett. Kellemesnek találta a mély hangját, fiatalos mozdulatait és sajátságos arcbőrét, amely sima és fényes volt, mint egy keleti gyümölcs. Simon az asztal végéről gyakran vetett kérdő pillantásokat a lánya felé; mikor meglátta, hogy 18
