Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
Fábián udvarol neki, megdörzsölgette a kezét, és gyorsan fölhajtott egy pohár bort. Mire a vacsora véget ért, a társaság már igen zajos volt: lármásan vitatkoztak, nagyokat nevettek, sőt egyesek énekelni is próbáltak. Ebben a pillanatban felbukkant a cigányprímás barna feje, s pár perc múlva a sóhajtó inas már ki is hordta az asztalt, s a tánc elkezdődhetett. A keringőt a pirospozsgás birtokos kezdte meg a háziasszonnyal, azután Fábián a lányt kérte föl. A többi úr szétterpesztett lábbal állt a kályha körül, és helyeslőleg bólinga- tott, míg Simon boldog vizslaként szaladt föl és alá, mindenkinek dicsérte a lánya táncos tudományát. A vendégek egymás után győződtek meg róla: furcsa mozdulatokkal, fekete kabátos faunokként ugráltak körül vele a termen, s az egyes fordulóknál nagy íveket írva le száguldottak tova. A lány egy kis csalódást érzett: nem ilyennek képzelte a mulatságot meg a táncot, és Fábián udvarlása is terhére volt. A feje kicsit meg is fájdult. Átment a másik szobába, hogy kipihenje magát. Ott a füsttől alig lehetett az asztal körül borozó vendégeket meglátni. A harmadik szobában még nagyobb füst volt: itt kártyáztak, nagy hahotával űzték a pagátot. Úgy érezte, hogyjót tenne, ha egy kicsit kimenne a friss levegőre, s azért magára kapta csipkekendőjét, és kiment a kertbe. De künt barátságtalan idő volt, a szél tördelte az ágakat, s egy rézkakas szüntelenül nyikorgón. Megint visszament hát a lakásba, és ledőlt a sötét hálószoba pamlagjára. A homály jólesett szemének, s a messziről hangzó cigányzene most egyszerre más, könnyedebb, kellemesebb volt. Alig feküdt ott pár pillanatig, mikor egyszerre kinyílt az ajtó, és egy női alak meg egy férfi sötét árnyéka suhant be.- Mit kíván? - kérdezte az asszony kedvetlenül. - Nem tudom belátni, miféle sürgős közlenivalója lenne, és éppen ma? A lány megdöbbent; az anyja hangja volt. A következő pillanatban már megszólalt a férfi. Nyersen kacagott.- Hogy mi mondanivalóm van? Nem rossz. Az a közölnivalóm, hogy nem hagyom magam ellökni, mint egy használt kesztyűt. A lánynak összeszorult a torka, s a szíve hevesen kezdett verni. Fel akart ugrani, de nem tudott, lenyűgözte egy hatalom, talán a végtelen szomorúság és keserűség, mely egyszerre a szívébe lopózott.- így ne beszéljen velem - szólt az asszony. — Engedjen ki. A férfi tompán felbődült, s toppantott egyet.- így fogok beszélni - kiáltotta rekedten -, mert jogom van hozzá. Én ösmerem az életét, tudom azt, ki mikor volt a kedvese, s tudom, hogy mindnek kiadta az útját, mert gyávák voltak. De engemet nem fog ilyen röviden kilökni, ha az enyém akart lenni, hát legyen, és maradjon is az enyém. 19
