Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
evett borsos ételeket, zsebe tele volt különböző porokkal, s világért nem ivott volna étkezés közben, hanem csak fél órával utána, ahogy egy híres orvos Bismarcknak javasolta. Megkísértette már a hidegvizet, a villámot, sőt kuruzslókhoz is fordult tanácsért. Kellemetlen ember volt örökös emésztési zavaraival, gyáva elővigyázatosságával és receptgyűjteményével, de a város mellett nagy birtoka volt, s azért Simon igen tisztelte, s titokban a lányának szemelte ki.- Azt hiszem - felelte Fábián nyugtalanul -, hogy a só mégiscsak rendbe fog hozni. Csak só és zöldség, sok séta és kevés alvás, kedves Simon. Ez önnek is jót tenne. A házigazda nevetett. Ilyenkor volt a legfurcsább, szája a füléig szaladt, s az ember beleláthatott a nyeldeklőjéig. Arcán, mintha késsel vágták volna, mély barázdák szaladtak szét, s ádámcsutkája föl és alá szállt. Már meglehetősen öreg ember volt, mi több: kopott, deresedő hajának nem volt fénye, fogai elsárgultak, s kipödört, fakó bajuszából egy-két szál sehogy sem engedelmeskedett a kenőcsnek, és fáradtan csüngött lefelé. Ezeket a szomorú vonásokat azonban nem könnyen lehetett rajta észrevenni, jókedve elpalástolta őket, apró szeme mindig mosolygott, s keze olyan fürgén járt, mint akiben valami nagy öröm lakik, amely ki szeretne törni. Mindig jó hangulatban volt. Mikor reggel fölkelt, már megdörzsölte a kezét, s vígan szaladt az udvarra, megnézni a teheneket, s aztán megreggelizni a hárs alatt. Délben leplezetlen örömmel mesélte feleségének, miféle pletykákat hallott a gyógyszertárban, délután gyerekes elragadtatással bújt vadászcsizmáiba, s este megint vígan dörzsölte a kezét, és azt mondta:- Milyen remek idő volt ma, Jolán, a hegyoldalban! Ezer pokol, az ember megfiatalodik! Megfiatalodik, ha mondom; úgy érzem, hogy egy házat fel tudnék emelni, még ha a kövér járásbíró bent is ülne... - Tovább nem tudta folytatni, a kövér járásbíróra való emlékezéskor elkezdett kacagni. Ha pedig rossz idő volt, Simon megint csak nevetve jött haza, és lelökve sáros csizmáit, így szólt:- Ez aztán eső! Tíz év óta nem volt ilyen zápor! A csizmámban annyi a víz, hogy egy malmot el lehetne vele hajtani! A társaság ezalatt helyet foglalt, s elkezdett kocsonyákat meg halakat enni. Az asztalfőn az asszony ült, mellette egy pirospozsgás képű birtokos s egy fiatal tiszt, aki a szomszéd városból rándult át. Az asszony ugyanolyan víg kedélyű volt, mint Simon, nagyon szeretett táncolni, és rajongott a regényekért. A híre nem volt a legjobb, azt mondták, hogy kedvesei voltak, köztük több olyan férfi, akikről nem is igen lehetett tudni, hogy kerültek vele össze. így emlegették a megyéspüspököt, a volt főispánt meg egy gazdag különcöt, akinek birtokai arrafelé húzódtak. Némelyek azt állították, hogy 17
