Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly: Görgey csillaga
jövő ősszel nyulakra vadásszanak. A kopók beleüvöltöttek a ködbe, a lovak pedig kedvetlenül horgasztották le fejüket. Mikora hajó elindult és a széles kikötőváros, legyezőszerűen elhelyezkedő gázlámpáival az éjszaka sötétségébe futott vissza, egy apró szakállas emberke állt Andornaki elé.- Macpherson? - szólt félénken. Andornaki megrázta fejét. — Nem, uram, magyar ember vagyok. — Ah, bocsánat - felelte az idegen magyarul. Viseltes arcán látszott, hogy habozik, mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, köszönt és a hajó éttermébe húzódott. Berlinben Andornaki néhány óráig várakozott a csatlakozásra. A pályaudvari kávéházba ment, és újságot kért, a pincér, aki látta, hogy idegennel van dolga, francia és osztrák hírlapokat tett a pálinkás pohárka mellé, Andornaki megtisztította pápaszemét. Amíg Angolországban járt, nem olvasott volt újságot, meg akart feledkezni otthoni apró nyomorúságáról és vadászással, utazással töltötte el az időt. „Hírek Magyarországból” - ez volt az első mondat, mely eléje rajzolódott. Magyarország! Hirtelen egy kis melegséget érzett, örülni próbált, aztán egyszerre eléje állott az esőbe borult, dombos vidéki birtok - úgy, ahogy február végén elhagyta, ázott kazlaival, füstölgő hegyeivel, kacskaringós patakjaival; majd a feleségét látta maga előtt, amint csüggedten, mint egy nagy, beteg madár ült egy piros karosszék karfáján, és a sovány akácosra nézett; és rögtön rá a sógornőjét, a tizennyolc esztendős Saskiát, amint gyerekhomlokát az ablaktáblához szorítja. Azután önmagát pillantotta meg: fáradtan, beletörődve a céltalanságba, ballagott a fekete-zöld vetések szélén és sétabotjával a zöld kalászkákat csapdosta. Most egy név jutott eszébe: Virághyé, az orvosáé, aki mindennap hideg vízzel mosta le, elektromozta és titokzatos szereket írt neki. De beteg volt-e csakugyan? Nem, csak fáradt volt, rettenetes fáradt és elhatározatlan. Evek óta készült neki, hogy leszámol a zsibbasztó helyzettel, hogy végre cselekszik valamit, hogy elválik a feleségétől, nőül veszi Saskiát, vagy főbe lövi magát, vagy legalább inni kezd; de mindebből nem lett semmise. „Az átmenet”, ahogy ezt a furcsa dermesztő és álmatag állapotot nevezte, egyre tovább és tovább tartott, és úgy látszott soha se akart véget érni.- De hát mi célja van mindennek? - kérdezte magától, amint föltekintve a hírlapból a kávéház józan világításában, az aranyos keretű fali tükörben megpillantotta kedvetlen arcát. A feleségét sohase szerette, csak a maga álmatag módja szerint tisztelte. Mikor megvált a katonaságtól, ahol a főhadnagyságig vitte, sok adóssága volt, és a megoldás, hogy nőül veszi másod-unokahúgát, a rajongó Nathaliet, 130
