Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

A zene a Palais Mascotteban megint tangót kezdett játszani. Az előkelőbb táncosnők már végeztek, most - hajnal felé —a negyedik quadrillera került a sor, hervadt, aggódó szemű argentin nőkre, ijedt spanyol leányokra, akik, mintha a korbácsot érezték volna hátuk mögött, gyorsan és túlzott élénkséggel kezdtek táncolni. Most egy kopott selyemruhás havannai csempésznő lépett ki a fülkéből és egy halálsárga, horgoltkabátos pikkadorral kezdte el a tangót járni.- Kitty Fischer - szóltam megszeppenve.

Megismert, de nem szólt semmit, később azonban hozzám küldte a virágárusleányt és - arra kért, hogy jöjjek ki egy percre a söntésbe. Kimentem; ott állt a csapravert hordó mellett, vállán vénasszonyos hárászkendővel és tétován nézett rám feketére pingált szemkarikái alól. A verejték kissé elmosta a fóstéket, arca olyan volt, mintha fekete könnyek áztatták volna át.- Oh, be megöregedtünk, beh megcsunyultunk mind a ketten - szólt, fázósan nyújtva kezet - milyen jó mind a kettőnknek, hogy elkerültük egymást! Oh, szép idők, hová tüntetek! És a sebe?- Ej, az már régen behegedt - feleltem és elgondolkoztam, hogy ez a Kitty Fischer volt az egyetlen nő a világon, aki ismert, aki a telkembe látott, a többiek sohasem tudták, hogy ki vagyok és nem fogják megtudni sohasem.

111