Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

lovasszobor állt, a páncélos lovagnak marsallbot volt a kezében akárcsak Don Jüanban.

— Nos, uraim - szólt Gülden kapitány furcsa, ábrándozó hangján - kezdhetjük?

Kihoztuk ezüst kardjainkat, ebben a pillanatban az erkély ablakfüggönye szétvált és zöld fény világította meg a mögötte lévő szobát. Magas pamla- gon, aranyhaját kibontva, Madame Lescaut alakja tűnt föl, kezében arany fésű volt, mellette a kecskeszakállas portugál tiszt állott és gúnyosan intett felém búcsút a zsebkendőjével.

— Madame - mondtam kétségbeesve.

— Nos, rajta - szólt Gülden álmodozva.

Előre indultam, de a következő percben ütést éreztem mellemen, azután egy vékonyka vérsugár mérgesen szökkent ki selyemkabátom alól. Szédülni kezdtem, és óvatosan leültem a földre. Még láttam, hogy valaki közeledik hozzám, aztán egy nő élesen sikoltott - és elvesztettem eszméletemet.

A kocsiban ébredtem föl, a két ló baktatott a komor párisi hajnalban; mellettem Kitty Fischer ült és keservesen sirt.

— Mi ez? Hogy történt mindez? - kérdeztem rosszkedvűen.

Kitty Fischer letörölte homlokomról a verejtéket és a szemembe nézett: megint az a vékonyka, sápadt párisi macska volt, aki hajnalban fáradtan topogott föl a hotel-lépcsőkön s akinek óvatos köhögése fólriasztott álmomból.

— Bocsássa meg, uram, — szólt csüggedten - bocsássa meg, hiszen ez borzasztó! Hogy történhetett? Ez az öreg Theodor rettenetesen féltékeny. Hiszen minden játék, gyönyörű játék volt, sohase fordult elő ilyesmi, mindenki és mindigjól érezte magát a palotában és reggel azt hitte, hogy álmodott, egy színes szép álmot, mint gyerekkorában. Nincs Párisban gavallér, akinek ez a tréfa ne tetszett volna és most ez a vén bolond... borzasztó és éppen önt, uram, éppen önt!

— Furcsa - szóltam és megint elaludtam a kocsiban.

Harmadnap annyira lábra álltam, hogy elutazhattam. Mikor a Francia Alpesi Bankban fölváltottam a pénzemet, meghökkenve kaptam föl a fejemet. A pénztárosnak piros kecskeszakálla volt, két szeme haragos tűzzel égett — ah, hisz: ez az én bajtársam Glatz várából! Igen, ő az, a portugál tiszt, de most nem volt rajta a piroshajtókás zöld egyenruha, hanem szürke lüszterkabát és az ujjai közt villámgyorsan siklottak el a bankók, az aranyak és az apró ezüstpénzek. Hirtelen rámnézett, ő is fölismert és gyorsan igy szólt:

— Mégis csak szép volt, uram, más élet ez és örömmel látom, hogy nem történt komolyabb baja. Most kérem a 2084-es számot - fordult szigorúan a ketrec előtt várakozó bankszolgák felé.

110