Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
és vidáman lengettem a sapkámat az árnyékok felé, akik mind nagyságos úrnak szólítottak, és megkérdezték, hogy szolgál az egészségem. Képzelőtehetségem, amely soha oly élénk nem volt, mint hatéves koromban, összeölelkezett a különös látogatókkal, és egymás után ismerte meg a félfülű bakót, a piros hajú vadorzót és a szökött katonát, aki óvatosan szorongatta hóna alatt a tilinkóját. Csak egy új ember volt köztük; magyar gubában járt, a kalapja mellett árvalányhaj; munkáról hazatérő, jómódú parasztnak látszott; csíkos kis tarisznya és leszerelt kasza a hátán. Mialatt a többiek a pad- malyig ugráltak, vagy összefogóztak, és körültáncolták a szobát, a magyar ember az ágyam mellé ült, és buzgón farigcsált valami különös gyerekjátékot, amely azonban sehogy sem akart elkészülni. Néha rám nézett kerek, okos bagolyszemével, és én visszamosolyogtam rá.- Te, ugye, erős ember vagy? - kérdeztem tőle, mert mint minden gyereknek, a nagy erejű emberek tetszettek a legjobban.-Igen, én erős vagyok... - felelte elvörösödve, és tovább farigcsált. Egy hét múlva meggyógyultam, és nagyon elszomorodtam, mikor az orvos azt mondta, hogy immár fölkelhetek. Kvittek a tornácra, bepólyáztak párnák és takarók közé, nagynénjeim mellém telepedtek, és ott csinálták a tépést. Minden órában megmérték, nincs-e lázam, már négy órakor bevittek a szobába, és egy hosszú német mesét olvastak föl a manókról, akik éjjel elvégzik a röstek munkáját. De nekem nem tetszett a mese, csöndesen gubbasztottam a sarokban, azt éreztem, hogy egyedül, végtelenül egyedül vagyok, senkim sincs a világon, és lopva a szökött katonára meg a furcsa magyar emberre gondoltam. A falióra pedig rekedten ketyegett, a bútorok hébe-hóba roppantak egyet, és idősebb nagynéném csendesen elszundikált. Mikor már annyira talpra állottam, hogy megint kijárhattam, egy délután megkértem a kertészt, hogy csónakáztasson meg bennünket. Nem volt ellenére a dolog, mert büszke volt a pákásztudományára. Mélyen bevitt a nádasba, ahol iszapból és hínárból egy furcsa, zöld sziget képződött, és ott hangosan kurjantott egyet. Egyszerre a nád ropogni, recsegni kezdett, száz és száz tarka madár repült az égnek, és egy fekete róka éppen mellettünk úszott el. Órákig eveztünk jobbra, balra, a kertész nagyokat kurjantott, a kövér tót leány kacagott, alig találtunk haza. Vacsoránál a fejem újra kóválygott a mocsár tompa szagától, melegem volt, a fülem zúgott, és éjjel egyszerre boldogan dobogott föl a szívem. Az ablak halkan megzörrent, egy gubás, csizmás emberke mászott be rajta, és fürgén csinált utat a következőknek. Pillanat alatt megtelt a szobám árnyékokkal, a szökött katona óvatosan billegette tilinkóját, és Markusz büszkén rakta ki a takarómra lelkeit, ahogy a gyerekek karácsony éjjelén az ajándékaikat szokták. Valaki hegedült, sokáig nem tudtam, ki lehet, végre észrevettem, hogy a sarokban 100
