Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)

Lovik Károly válogatott elbeszélései

Asztal, a mocsárba fúlt kiskutya ül, és egy kis hegedűt szorít iszaptól piszkos hóna alá. A magyar ember pedig türelmesen bólintott mindehhez, és megvakarta a füle tövét, mert a munka sehogy sem akart előrehaladni.

Másnap megint eljött az orvos, homlokára tolta a pápaszemét, és megint írt, azután megsimogatta összecsapzott hajamat. Egy hétig újra boldog voltam: gyermekvilágom benépesedett a furcsa emberkékkel és furcsa történeteikkel, amelyeket óvatosan, nehogy avatatlan megtudja, suttogtak a fülembe. Nem hallottam a varrógép örökös berregését, a fekete falióra rekedt ketyegését, sem azt, hogy kik haltak meg ez évben a családban, és hogy mennyi tépés kell még a bosnyák háborúra. Képzelődésem tüskön-bokron vágtatott keresztül, most India csodás fái alatt voltam, most a brazíliai őserdőkben birkóztam meg óriáskígyókkal, egy perc múlva szepesi kereskedőket állítottunk meg a keresztúton, majd pedig Nickleby Miklós fogott velem kezet, és szomorúan simította végig kopott kabátja bársonygallérját. A sárga ház messze elmaradt, és gyermeklelkem kábultan úszott a színek és képek áradatában. Azután a láz lassan csillapodni kezdett, látogatóim egymás után, nyári ködként foszlottak szét, és egy nap már csak a hold nézett be rám, míg a nádasból egy elkésett madár fájdalmas, ijesztő vijjogása hallatszott be. A magyar ember volt az utolsó, aki eltávozott mellőlem, udvariasan jó estét kívánt, mint közönségesen, és óvatosan tette be maga után az ablakot.-Visszajössz?- kérdeztem félénken.- Még nem tudom - felelte zavarodottan, majd köhintett, és még egyszer köszönt.

Amint megengedték, hogy kijárhassak a házból, újra megvesztegettem a kertészt, és megint kieveztünk a nádba. Elrémülök, ha visszagondolok gyermekkoromnak erre az időszakára. Az ősz hosszú volt ez évben, és én ötször voltam lázas, mindannyiszor erősen, és szervezetemet a betegség annyira megtámadta, hogy az ujjaim egészen megsárgultak, mint szenvedélyes dohányzóké. Mindig nehezebben és nehezebben lábadtam föl, de mindig újra visszavágytam csodálatos álmaim furcsa birodalmába, és amitől más kétségbeesetten menekül: a láztól, a betegségtől, az nekem a boldogság volt, a káprázat, a képzelődés, egy csodákkal, rejtelmekkel teli idegen világ meleg csókja. Ezek a látomások és árnyak voltak fiatalkori pajtásaim, vigasztalóim, arcom csillogott az örömtől, ha a magyar ember fölkapott a vállára, és körülfutott velem a szobán, ahogy más gyerekkel az apja szokott. De nekem nem volt apám, a furcsa magyar ember tanított mega térdén nyargalni, és ő igazította meg a paplanomat, ha lázas álmomban félrecsúszott. O tudta a legszebb meséket, és ami mesét leírok, azt mind tőle hallottam a hosszú őszi éjszakákon.

101