Lovik Károly - Budapesti Negyed 67. (2010. tavasz)
Lovik Károly válogatott elbeszélései
mint Johanna, mélyen, csodálkozva, aztán rettenetes csönd borult a nádra, és egy fekete madár szállt föl belőle az égnek. Akkor azt hittem, hogy ez a fekete madár az Asztal lelke, és mialatt kis szívem hangosan dobogott, levettem a madár előtt a sapkámat. így maradtam egyedül a világban. Ősz volt, először életemben éreztem, hogy az ősz valami nagy és szomorú dolog, amelyet azért teremtettek, hogy az emberek lelke elfáradjon és elboruljon. De miért kellett elborulnia? Nem értettem; csak nagyon szenvedtem, egy elhagyott gyerek minden szomorúságával, és a vándorfelhők, a magasra kavargó varjak, a távozó vadlu- dak, a kopaszodó ákácok árnyéka a lelkemre nehezedett. Most már nem volt senkim sem, és csöndesen ültem a filagóriánál, mialatt a tót leány a két tenyerére támaszkodott, és egy távoli gályán termett zsoltárt énekelt, amely lassan, mint az ökörnyál, szálldogált a vékony levegőben. Nagynénéim már hetek óta meleg felsőruhában jártak, este az ablakokat pára lepte be, és a ház oldalán a vadszőlő mint egy piros zuhatag omlott alá. Öt órakor sötét volt, és a varrógép folyton berregett, mialatt másik nagyné- ném a pápaszemét törölgette, és elsorolta mindazokat, akik a családból ebben az évben meghaltak. Én egy kis zsámolyon kuporogtam a kályha mellett, és a tűzbe néztem; mikor észrevették, mit csinálok, elültettek, mert féltették a szememet az erős fénytől. Egy nagy karosszékbe tettek, de ha elaludtam, fölébresztettek, mert társaságban nem illik elaludni, ha pedig megszeppent arcomon látszott, hogy gondolataim messzire elkalandoznak, az egyik nagynéném hozzám jött, szelíden rám nézett, és furcsa, mély hangján azt mondta:- Nem szabad. Egy délután a kertész, aki a kövér tót leánynak udvarolt, megcsónakázta- tott bennünket a nádasban. Estig jártunk a piszkos, megüvegesedett vízen, és mikor hazatértünk, úgy rémlett, mintha a rothadt, nedves szag, amely a sárga pálcák közt lappangott, az orromba, a fejembe, a lelkembe telepedett volna, és másnap nem tudtam fölkelni az ágyból. Kihítták az orvost a faluból; azt mondta, lázam van, megsimogatta a hajamat, és porokat rendelt. Mikor elment, gondosan betakartak, és meghagyták, hogy aludjak. Egyedül maradtam. A hold benézett az ablakon, és a szél csöndesen himbálta a vadszőlőt. Hirtelen furcsa árnyékok jelentek meg előttem, félig emberek, félig tárgyak voltak, apró szemmel, nagy kézzel és szakállal, mind téli bekecsbe és csizmába öltözve. Valami folyton zizegett, azt hittem, hogy a hó esik, de a kert nem fehéredett meg, és a csillagok egymás után bújtak ki az égboltból. Mindez a láz árnyéktánca volt, a gyermek legrettenetesebb ellenségéé, de én akkor nem féltem tőle, sőt jólesett a furcsa látomások között járnom, 99
