A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)

I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból

közben, leves és hús között intett, hogy súgni akar valamit, s ahogy odahajoltam, minden különösebb emóció nélkül, sőt szinte diadalmasan közölte velem, hogy mindent tud: „szegény mama meghalt, de ne mondd meg, hogy én már tudom, a Mari mondta meg, meg kellett esküdni, hogy nem árulom el”. Nem tudom miért, nagy megkönnyebbülés fogott el, hogy Mici ilyen egészségesen esett át a dolgon, hogy tehát a felnőttek tévedtek. Valahogy zavart ebben az időben, hogy a felnőttek világa bizonyos fajta viselkedésre kényszerített a részvétével - „szegény kis árva” - mondották, s mintegy kötelességemmé tették, hogy olyannak mutassam lelkiállapotomat kifelé, ahogy ők a szegény kis árva lelkiállapotát elképzelik. Ez bizonyos fokú színjátszást írt elő, s én nem tudtam mindig eltalálni a hangot. Lassanként ellenszenv fejlődött ki bennem a „szegény kis árva”, „anya nélkül” és más kitételekkel szemben: ellenszenv, aminek hatása alól máig nem szabadultam meg- hogyan magyarázzam különben, hogy a színpadiasán és érzelmesen alkalmazott anyakultuszt, az idézőjelben és nyomatékkai és indulati színezettel aláfestett „anyám" szót, beszédben, sőt még a költészetben is, egész életem folyamán szemérmetlennek éreztem. A tremolót pedig, amivel kiejtik, művészietlennek és hazugnak.

Egészen más volt az a kultusz, ami lelkem és képzeletem mélyén, magától, minden külső kényszer nélkül, indult meg, követte anyám halálát, egészen tizenkét éves koromig.

Erről akartam vallani. De nehezen tudom megmagyarázni, mi volt ez.

A ma dívó lélektan talán úgy fejezné ki ezt a kultuszt, hogy öntudatlanom (ahogy mondani szokták) egyszerűen nem vette tudomásul anyám halálát.

Nem az álmaimra célzok, az álmainkban elevenen megjelenő halottak szereplése természetes és mindennapi dolog, gépies reflexmozgása a léleknek.

Fényes nappal, teljes és koncentrált tudattal képzelődtem és kombináltam.

S ebből a játékból tudatosan, mohó vággyal, szinte beteg szenvedéllyel, rendszeres és titkos gyönyörforrást dolgoztam ki magamban.

Nap mint nap, éveken keresztül, ahogy elhangzott a csengő, s én táskámat hátamra kapva vagy kezemben lóbálva, megindultam az iskolából, hazafelé: türelmetlen hévvel indult meg bennem egy-két újabb változat elképzelése, az állandó tárgyról, amit csak én tudok: hogy ma otthon találom anyámat.

Valami zavaros kis logikai magyarázatot is képzeltem hozzá, szükségből, hiszen értelmes fiúcska voltam, s anyámat, annak idején, tulajdon szememmel láttam a ravatalon. Erről az egész temetéshistóriáról elhatároztam, hogy anyám kívánságára, puszta játékból, vagy valamik és valakik megtévesztésére csinálták, anyámnak fontos diplomáciai oka volt rá, hogy halott503