A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
nak higgyék (emlékeztem rá, szó volt róla, hogy intézetet nyit), s ezért kénytelen volt külföldön tartózkodni, s ezt nekünk nem szabadott tudni. De ez a logikai rész csak ürügy volt rá, hogy a viszontlátást, mindennap más változatban, kiszínezzem. Anyám a lépcsőházban vár. Tudja, hogy mikor érkezem: mikor lépteimet hallja, felszalad, elbújik az ajtó mögé, amit kinyitok. Én közönyös arccal indulok a szoba felé, mint aki, természetesen, mit sem sejt: de tudok mindent, csak nem rontom el a játékot. S mikor hátulról befogja a szemem, s hallom nevetését: „nos, ki vagyok?" hangosan és ámulva kiáltom el: „mama!” Anyám, kalapban és kabátban az utcán sétál - meglát, gyorsan befordul a sarkon, előreenged. De én, a másik sarkon, háta mögé lopódzom — én ijesztem meg: azt hitted, nem láttalak? azt hitted, nem ismerlek meg? mit szólsz hozzá? Milyen nagy lettem azóta? És nevetve öleljük és csókoljuk egymást. Anyám már az asztalnál ül, osztja a levest - mikor csöngetek, felugrik, szájára teszi ujját: „ne szóljatok neki, gyerekek!” és beszalad a másik szobába. Én közönyösen vetem le táskám, kabátom, az asztalhoz ülök, szürcsölni kezdem a levest: csak a szívem dobog hevesen, de ezt senki se hallja. És úgy teszek, mintha nem hallanám, hogy lassan és óvatosan nyílik az ajtó... Ez tizenkét éves koromban történt. Egy téli késő délután hittanóráról érkeztem haza. Fáradt és kedvetlen voltam, a nyirkos hideg kabátom alá bújt, sötét hangulatban fütyörésztem, megírandó elmaradt leckék furdalták lelkiismeretem. Az utcán megállapítottam, hogy a középső szobában ég a villany, először is odamegyek uzsonnázni. Az előszobában még jól hallottam testvéreim beszélgetését abból a szobából. Mégis, ahogy benyitottam, koromsötét és teljes csend fogadott. Abban a pillanatban tudtam, mi történt. Összebeszéltek, hogy leoltják a villanyt, és elhallgatnak abban a percben, mikor belépek, és megvárják, hogy fogok viselkedni. Minden vér a szívembe szaladt: fizikailag éreztem arcomon, hogy elsápadok. Aztán rendületlenül zakatolni kezdett halántékom. Mégis annyira fegyelmeztem magam, hogy kijött ennyi a torkomon, elég közönyös és fölényes hangon: „Ugyan, ne hülyéskedjetek” - nagyon jól tudom, hogy itt vagytok!” A következő pillanatban nevetés harsant fel, és a villany kigyulladt... Körülnéztem és... és láttam testvéreim szerető arcát... a testvéreimét. Senki más nem volt. 504
