A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
— Tessék! En rászólok a gyerekre, 5 rámszól! Es még csodálkozik, hogy ez a kisfiú nem normális? — Miért ne volna normális? Maga a bizonyítandóval bizonyít... Végül mégis szedelőzködünk, s befordulunk, ahová eredetileg indultunk, a Tűzoltó utcába. Apám, anyám, közöttük én, szünet nélkül fecsegve — de a szívem fuldokol, a szűk utca magas házai mind rám akarnak dőlni, egyre keskenyebb sáv nyílásukban a hőségtől elsötétülő felhőtlen ég. Aztán a klinika, megcsap az éter baljós, édeskés illata, a szobába lépünk, dívány, ablak, könyvszekrény, hidegen csillogó műszerek, vatta, géz - elszédülök, egy sarok kimozdul, forog... Forog, forog, de ocsúdni kell: Petényi kezet nyújt Marcikának - a csöpp tenyér megmerül roppant jobbjában -, s fordul felénk, hogy beszéljünk. Beszélek is, csak hát ez a fölrémlő emlék valahogy félresiklatja szavaimat, de az egész jelenetet is: mint mikor a golyó gellert kap, s attól fogva másfelé halad tovább, kiszámíthatatlan. Magam se értem, a panaszok elsorolása helyett miért kezdek Marci születéséről mesélni: milyen hatalmas pillanat volt, amikor először megláttam, de még hamarább meghallottam, valami magas, gyanús, idegen, méltatlankodó hangot a szülőszobából. Aztán ahogy kitolták a folyosóra: ott feküdt Ági mellett, csupa fehérben, valószínűtlenül megnyúlt, lila fejjel, ráncos-öregen, nevetségesen kicsi karja a takarón, csuklóján szalag, felírással: Karinthy Ferencné. Bolond mesterség az irodalom, mindig figyeljük magunkat, egy kissé kívülről - ott is arra gondoltam: most már ezt is megéltem, most már tudom mi az, apának lenni, megírhatnám; s míg a szívem hullámzott, górcsövön vizsgáltam változásait. - Ugye ez az a perc, amit sose felejt el az ember? — szóltam Ágihoz, sápadt kezét szorongatva. Ági (mint később kitudódott) félreértette szavaimat, azt hitte, a gyerek szépsége rendített meg, s bágyadt mosollyal, büszkén szorította magához a Balzac uzsorásaira emlékeztető töpörödött, céklaszínű kis aggastyánt: - Ugye milyen aranyos? - ... Miképpen próbáltuk felnyitni szorosan zárt szemhéját, ijedezve, miért nem sikerül, balga rémülettel, hogy talán nincs is szeme - míg egy arra járó orvos két ujjával ránk nem villantotta azt a sötétbarna, puha ragyogást, amely egyszeriben kikapcsolta irodalmi önellenőrzésemet... De hogy tartozik mindez ide? Géza bácsi nem kérdi, csak hallgat, figyel - nyilván azt várja, hogy a tárgyra térjünk. Most kéne Marcira ráolvasni bűneit, ám a szavak, vélt jóbarátaim, ezúttal cserben hagynak, hebegek, ide-oda kapok, és hirtelenjében nem is jut eszembe semmi, a megszámlálhatatlan példa közül egysem akad fenn emlékezetem hálóján. Ehelyett egy apróságot mesélek el, amely inkább mulatságos, mint vádoló: hogy kisfiúnk, mióta egyszer Ági elvitte az iskolába, ahol tanárnő, milyen gyakran kérdezi, mikor 804
