A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
íratjuk be már őt is. Örültünk e buzgalomnak, míg egy mellékmondatából ki nem derült: Marcika úgy hiszi, hogy ő az iskolában tanítani fog, ül a dobogón, feleltet, a rossz gyerekeknek egyest ír be... Igen, de ezért hoztuk orvoshoz? Petényi némán figyel: legfőbb ideje végre elmondani jövetelünk célját. Motyogok hát valamit összefüggéstelenül, hogy ez a gyerek milyen hangos, szemtelen, azonkívül önző is, nem hallgat a szóra, örökké izeg-mozog... Marcika közben mintha segíteni akarna, rögtön kiváló illusztrációt ad ehhez az akadozó szöveghez. Páros lábbal a díványra ugrik, mindkét kis talpának nyomát a huzatra rajzolva, leveri a hamutartót. A sztetoszkóppal meg szeretné hallgatni a doktor bácsi szívét, majd a telefont piszkálja oly kitartóan, hogy a központból fölcsengetnek: mi folyik azzal a készülékkel? Petényi erre halkan és mellékesen rászól: - Ülj le oda ksfjú... Marci tesz-vesz még egy darabig, az íróasztal lámpáját kattintgatja, ceruzát hegyez, de érdekes: a professzor tenger-nyugalma lassanként őt is lecsöndesíti, jobban, mint bármi cukor vagy fenyegetés, a székre ül, hallgat, figyel. Föltesszük hát mi is a kérdést, amely ide hozott: nincs-e ennek a gyereknek valami idegbetegsége, terheltsége, egyszóval életképes-e? Petényi, mintha nem is hallotta volna, messziről, szótlanul nézi Marcikát. Csak nézi, elmerült figyelemmel, összehúzott szemmel, hunyorogva, nem felel; nézi egy percig, két percig, s egy ránc nem mozdul homlokán, szinte már kínos a hosszú szünet. Mégse merjük zavarni, várunk pissz nélkül, várjuk az ítéletet, amely kisfiúnknak tán egész jövendő életét dönti el. Nem beszél, kezét se fogja meg, ahogy az orvosok szokták, mikor a pulzust keresik, csak szemléli távolról, mintha egy képrejtvényt nézne, hogy már a torkunk belédagad: micsoda vizsgálat ez, mit nézhet rajta ilyen soká? És akkor megszólal:- Kivl-blül kómkusn hasnlít a ppájára... Először meg se értem, a szavakat se, s mikor az elnyelt magánhangzókat kipótolom, akkor meg az értelmüket... Mit jelenthet ez? Hogy megnyugodhatunk, aggodalmunk nem indokolt? Mert ha rám hasonlít kívül-belül: hát én is életképes vagyok, legalábbis úgy érzem, feleségem van, gyerekem, saját könyveim, lakásom, egészen úgy, mint az igazi felnőtteknek... így érthette? Géza bácsi azonban, akár a jósdák, nem ismétel és nem magyaráz. Pedig ezzel, úgy látszik, lényegében el is vagyunk intézve. Rövid vizsgálat következik, amelytől azonban - érezni lehetett - nem vár nagy meglepetést, majd néhány megszívlelendő orvosi intelem a gyermekek neveléséről: hogy türelem, nyugalom, következetesség... És vége, a kihallgatás befejeződött. Míg öltözködünk, fölteszem az obiigát kérdést: mivel tartozunk? Géza bácsi csak a fejét rázza. Készültem erre, s odahaza zsebembe csúsztattam 805
