A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
III. "Lágymányosi éjszakák" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
rándozz, ne izegj-mozogj, rakd el végre azt a zsebkendőt, ne ráncigáid a szád, tedd le azt a fésűt, ilyenformán szóltam hozzá:- Nézd Marci... Nem vagy már se csecsemő, se hátulgombolós, ötéves elmúltál, az óvodában is a nagycsoportba jársz, lehet tán veled komolyabban beszélni. Te vagy a mi kisfiúnk, mi a te szüleid, apád és anyád. Hagyd azt a poharat, most nem lehet fogat mosni... Mi téged nagyon szeretünk akkor is, ha rossz vagy, hiszen nincs más kisfiúnk. De megmondom őszintén, nem valami kellemes együtt lenni veled. Önző vagy, tapintatlan vagy, véletlenül se beszélsz másról, csak magadról, szünet nélkül kérsz valamit, ráadásul mindent harmincszor mondasz el. Tedd vissza azt a gyufát... Marcika szája legörbedt. Arcára méltatlankodás ül, szeme a kőpadlón: ez a sírás előtti pillanat. Közbe kell lépnem, mert ha rákezdi, estig se hagyja abba, és akkor vége a komolyságnak.- Ne pityeregj, nem bánt senki, én most nem veszekszem veled, csak beszélgetünk. Egyszóval mi így is nagyon szeretünk, de hát lassan iskolába kerülsz, idegenek közé, akik nem a szüleid: el kéne gondolkoznod azon, mi lesz veled, ha nem tudsz megváltozni? Végre is nem egyedül vagy a világon. Ne játssz a szivaccsal, ide figyelj énrám... Képzeld el, micsoda életünk lehetne, ha te engedelmes jó kisfiú volnál, szerény, kedves, mennyit járnánk sétálni, ródlizni, moziba, bábszínházba. Hiszen mi se vagyunk még öregek, mi is szeretnénk ilyenkor jól érezni magunkat, és hidd el, nem lenne nagyobb örömünk... De így, hogy nincs az embernek egy nyugodt pillanata? Szégyelljük magunkat, ha egy ismerőssel találkozunk, mert te még köszönni se akarsz, csak megállsz előtte, a képébe bámulsz: ez kicsoda? Ne felelj most, ne szólj, menj be szépen a szobátokba, gondolkozz el azon, amit mondtam... Marcin mintha a megrendülés jelei mutatkoznának: nem sír, de nem is válaszol, ténfereg még egy kicsit a fürdőkád körül színlelt szórakozottsággal, majd gondterhelten távozik. Figyelj csak, kacsintok Ágira, itt kezdődik valami; s valóban néhány percig teljes csönd honol a gyerekszobában. Mígnem egyszerre kitör a vihar: bömbölés, csapkodás, kiáltozás. Igazságtevő Zeuszként hatolok be, s íme a hevenyében földerített tényállás: Jutka a leckéjét írja, Marci viszont azt követeli, hogy olvassa föl neki mind a hetvenhét magyar népmesét. Jutka tiltakozik, ő nem ér rá, Marci az irkát ráncigálja és ordítva érvel: - Tessék nekem mesélni, nem vagyok egyedül a világon! így fordulnak visszájukra a legdicsőbb jelszavak... S kezdődnek újra a végtelen viták: én kitartok, nincs ezzel a gyerekkel semmi baj, csak az, hogy asszonyi következetlenséggel és opportunizmussal félrenevelték-Ági keserűen nevet, szerinte Marcika tökéletesen nevelhetetlen, hisz mindenestül az én jellememet örökölte, már abban is, ahogy belép, és rögtön maga körül forgatja a házat, zajosságomat, mohóságomat, szilaj indulataimat, és ha en800
